egy szociális élősködő mindennapjai

A költözési turbulenciák elcsitulása, a kezdeti mindent-meg-kell-néznem-új-lakóhelyemen-mánia alábbhagyása (nem beszélve arról hogy időközben mozgásom folymatosan tovább akadályozódik, de erre még visszatérek) és a magamat legjobban meglepő lenyugvásom után napjaim a luxuslustulás jegyében telnek.
Hivatalosan munkanélküli vagyok, segélyen (az állam teljesen legális lenyúlása egy külön posztot érdemelne, de most csak annyit hogy nagyon sok utánajárással és rengeteg nyomtatvány kitöltésével néha eredményt is érhetünk el), amit majd felvált a szülői juttatás, szóval több mint egy évre meg van oldva az hogy egyedül sem halnék éhen. Igaz, A. most nagyon büszke arra hogy végre ő eltarthat engem és mivel ez - egyenjogú kapcsolat ide vagy oda - ősi patriarchális örömet okoz neki, kicsit rá is játszom erre (elveimmel ellentétben) és a drágább arckrémek nagyobb háztartási dolgok beszerzését megvitatom vele.
Eltartott pár hétig mire új szerepembe belerázódtam. Nem vagyok az a kifejezett alárendelődő feleség és háziasszony típus, meglehetős stresszel töltött tehát el hogy hogyan óvjam a femme fatale szerepemet a kapcsolatomban (igen, abban ringatom magam hogy van ilyenem), miközben kb. annyi történik velem napközben hogy leejtek két poharat takarítás közben és napomnak TÉNYLEG az a fénypontja amikor a férjem hazajön a munkából és területét kijelölve szétszórja a lakásban a kulcsát, telefonját, pénztárcáját, öltönyét, nyakkendőjét (bizony, A. is beállt a businessbohóc-egyenruhások sorába, hiába, ő is öregszik, a punk pólók a szekrény mélyén pihennek) én meg boldogan koslatok utána és nyálamat csorgatva szomjazom a külvilág eseményeire.
Az elején nem tudtam mit kezdeni a hónapok óta vágyott rengeteg szabadidővel és azon kaptam magam hogy (nyilván pótcselekvésképpen) továbbra is órákat ülök a laptop előtt és teljesen haszontalan dolgokat csinálok. Kezdett feltűnni hogy ez nem jó, így hát szép lassan, fokozatosan leszoktattam magam (hiába, több éven át megszokott életmódot nem lehet egyik napról a másikra elvágólag megváltoztatni) és próbáltam magam elfoglalni a való élet dolgaival. Eredmények:
1. Korábbi, majdnem elfeledett hobbijaim felélesztése:
- egy unokahúgnak varrt ABC-s falvédő az új szobájába, kb. három-négyszáz munkaóra van benne (nem túlzok, de mondom, időm az van) - sajnos NEM fotóztam le mielőtt elküldtem úgyhogy majd lécci kérek róla képeket, legalább a családban marad
- egy félig kész pulóver A-nak (most kötöm)
- függönyök az összes ablakra

2. Főzés
- napi egy ételt biztosan elkészítek (ez azért nem mindig jelent főzést), az elmúlt években a neten olvasott és gyűjtött, majd-egyszer-elkészítem-ha-lesz-időm receptjeim kipróbálása, sikerrel, és nagyon élvezem hogy nem fáradtan, munka után kell "összedobni" valamit - korábban örültem ha hétvégén egy-két igényesebb étel (ez alatt nem 6 fogásos gourmet-menüket értek hanem mondjuk egy jó egytálételt vagy levest, finom salátát) készítésére van kedvem és energiám
- adventi sütik minden mennyiségben
- A-t 90%-ban vacsorával várom, nagyon élvezi (őt egy percig nem stresszelte új státuszom)

3. Háztartás többi része
- Utálok nekiállni takarítani, de kitaláltam egy módszert amitől jobban megy. Sok kisebb feledatra osztom, és ezért nem egyszerre állok neki a kétórás lakástakarításnak, hanem kisebb szünetekkel jutalmazom magam az egyes fázisok pl. a portörlés után
- a bevásárlásra is van időm, a súly a szűk keresztmetszet, emiatt általában az autóban hagyom amit vettem és majd A. felhozza
- mosás, ruhák: soha nem voltak ilyen rendben és nem áll napokig a szárítón a ruha mert lusta vagyok lerámolni
- vasalás: utálok vasalni, A. saját magának vasalja az ingeit, én meg magamnak akkor vasalok mielőtt felveszem azt a a ruhadarabot. Vajon miért van egyre kevesebb vasalást igénylő darabja a ruhatáramnak

4. Adminisztráció, ügyintézések
- én intézek mindent amit csak tudok, hogy A-nak már ne legyen más dolga a fárasztó munka után mint feltenni a lábát a kanapé előtt az asztalra és a sörét meginni, mert egész egyszerűen az igazságos munkamegosztás ezt diktálja jelenleg, majd ha én is megint nagyon elfoglalt leszek akkor már nem így lesz, ez vonatkozik a házimunkákra is (!!!)
- esemény, amikor elsétálok a postára, vagy felhívom a szemészetet hogy időpontot kérjek A. számára
- ez a titkárnő szerep még nyomokban tartalmaz intellektuális elemeket, meg A. nagyon ismer, ezen a vonalon próbálja erősíteni önértékelésem így aztán mindig kapok tőle kisebb feladatokat is, például kitalálta hogy excelben vezessek pontos kimutatást a háztartási kiadásokról és ezeket elemezzem

Tudom hogy mindez iszonyatosan unalmasnak hangzik, főleg előző életem fényében...és nyilvánvaló, hogy mindezeket (na jó, kivéve a kézimunka-témát, legalábbis ilyen mértékben) mindenki munka mellett végzi el, szóval nem próbálom úgy beállítani mintha ezekkel eltelne a nap.

De akkor mivel telik el??? Lássuk csak:

7: csörög A. mobilján az ébresztő, lecsapja és még lustálkodunk vagy fél órát
fél 8: nagy nehezen felkelünk, én borzas hajjal távozok a konyhába reggelit készíteni, kiválasztom A. aznapi öltöny-nyakkendő-ing kombóját (igen, én vagyok a stylistja - de csak akkor amikor jól néz ki). Közben bekapcsolom a laptopom
8: eddigre A. felöltötte napi jelmezét (inkluzíve ingvasalás), eltávolította felesleges arcszőrzetét, így reggelizünk. a piritóst még soha nem sikerült úgy időzítenem hogy jó legyen, vagy már kihűl, vagy még nincs kész
fél 9: A. munkába indul, miután ismét megállapította hogy nagyon tetszik magának a tükörben
háromnegyed 9: én is tükörbe nézek...jujj
9-11-ig: hacsak nem kell mennem valahova stb. akkor ez az idősáv internetes lábnyomom növeléséről szól, valamint az aznapra jutó tudatos fogyasztói magatartásom gyakorlása van napirenden (nem tudom, mi olyan bonyolult a mai életben egy átlagos kétszemélyes háztartásban, de valamit biztos intézni kell minden nap, vagy egy számla, vagy valami szolgáltatónak telefonálni, ilyenek)
11: kezdek megéhezni újra, megint reggelizek...vagy ebéd?
12: valamit kéne csinálni a háztartásban. főzök, vagy takarítok, vagy valahol rámolok, rendet rakok stb. mindig van mit (ezeket régebben mikor csináltam??)
Délután: elúszik....vagy nem.
5 óra: várom A-t, intenzíven
6 óra: felöltözöm normálisan a jelenleg rendelkezésemre álló nagyon lecsökkentett ruhatáramból (na jó, néha már előbb is), emberi ábrázatot varázsolok a korábban reptéri parfümériákban beszerzett tekintélyes szemfényvesztő készlet segítségével, közben elkezdek finom vacsorát gyártani
fél 7: általában ekkor befut A. (kivéve amikor vízilabda edzése van, akkor fél 11-kor jön csak), örül a vacsorának, meg nekem és megkérdezem hogy "Milyen volt a napod, drágám?". A kispolgári idill folytatódik...általában a tv előtt, mert amióta újra van Pro7, azon esténként egymás után két rész Simpsons van...ezt hivatalosan A. szereti ezért amikor én is nevetek a poénokon akkor mindig olyan naugye-fejjel néz rám. Aztán van hogy még csinálunk valamit, pl. szoktunk játszani, vagy moziba menni meg ilyenek. Vagy a kanapén ragadunk....
este 10: általában ekkor nyugovóra térünk
este 11: elmélkedem a "nyugovó" szó etimológiáján...nem tudok aludni. minden megfordulás 10 perces művelet. A. mindebből semmit nem érzékel. erős kísértést érzek hogy felébresszem és együttérzést kuncsorogjak tőle. végül hagyom aludni...

Azért, nem minden napom telik a négy fal közt, sokszor kimerészkedem a sertésinfluenza ellenére is emberek közé, a következő dolgokat művelni:
- terhesjóga (sajnos csak heti egyszer, de nagyon jó, mindenki kövérebb nálam, ez mindig feldob)
- munkanélküli segély és egyéb pénzforrások allokálása helyi kiskereskedelmi egységek kasszáiban, például babakelengye boltok
- karácsonyi vásár(lás)

Amikről azt hittem hogy ha MAJD LESZ IDŐM, rengeteget fogom csinálni: olvasás, torna, séta a szabadban, céltalan bóklászás a városban...hát ezek nem jönnek össze minden nap. Utálom azt, hogy csomó dolgot most meg azért halogatok, mert hiszen "bármikor megcsinálhatom, annyi időm van". Hiába, a több szabadidő nem jelenti azt hogy lustaságunk eltűnik. Továbbá, augusztusban még naivan azt hittem hogy idén még felülök az új biciklimre. Nem, nem jött össze. Most pedig már nem megy. Komolyan, nem vicc. Én lepődöm meg a legjobban. Örülök, ha a hegyre ahol lakunk, felvonszolom magam gyalog.

Végülis, összegezve, mindkettőnknek jelentős mértékben javult az életminősége:) De ez már csak két hónapig (?) tart, utána ismét következik az életünk tökéletes felforgatása.

StuttgART

#1 - Boris Vian

Egyik kedvenc íróm, ezért örömmel láttam hogy a stuttgarti francia hetek keretében előadás lesz róla. A dolog egyetlen hátulütője volt, hogy az előadás egy nyugdíjasklubba volt meghirdetve. Mondjuk nyilvános és ingyenes is volt, ezért nem haboztam, úgy döntöttem, megyek kicsit leszorítani az átlagéletkort. Nem bántam meg, gimnazista korom óta tartó rajongásom csak nőtt. Egy nagyon jó fej francia nő tartotta az előadást, B.V. életéről és műveiről, diákkal, sanzonokkal fűszerezve, úgy beszélt róla mintha még személyesen ismerte volna (mondjuk nem kizárt, ő sem volt már mai csirke). B.V. a huszas években született és nőtt fel Párizs közelében egy bohém de nagyon védett, szeretetteli családi közegben. Szívbetegsége következtében a szülei méginkább igyekeztek óvni, szemükre is vetette később hogy nem készítették fel az élet csúnya dolgaira (hiába, a szülőkkel mindig pont az a baj). Dehát tudták, és maga B.V. is tudta, hogy számára minden nap ajándék. Így is élt, két végén égette a gyertyát. Viszont egyáltalán nem céltalanul önpusztítva, sőt, nagyon is teljes és alkotó életet élt. Életműve akár 3-4 egyenként 100 éves kort megérő embernek is dicsőségére válna. Sikeres mérnök volt, fel is talált egy-két kisebb dolgot. Sikeres jazz-zenész volt, a párizsi Saint-Germain-des-Prés negyed akkoriban virágzásnak induló pinceklub-kultúrájának egyik ismert alakja (trombitán játszott, amit szívbetegsége miatt sajnos egy idő után abba kellett hagynia). Ott élőben hallgathatta a maguk idejében Miles Davis-t, Duke Ellington-t, illetve barátainak tudhatta a kor jelentős francia gondolkodóit, Jean-Paul Sartre-t és Simone de Beauvoir-t is (a fenti képen ők vannak előtérben, a másik pár B.V. és első felesége). Egyik további hobbija az oldtimerek voltak, volt neki több ilyen autója is (10-es évekbeli első automobilokról van szó), ezeket maga bütykölgette. Megrögzött háborúellenes volt, több ilyen témájú írása is megjelent. Legkifejezőbb talán A dezertőr c. verse amely egy képzelt levél az akkori francia elnökhöz. Arról szól, hogy egy háborús behívót megkapó férfi kifejti az elnöknek hogy különösen az bosszantja hogy még szerda este előtt kell elindulnia, pedig neki programja van és amúgy meg nincs kedve másokat öldökölni és bántani, úgyhogy ő bizony dezertálni fog. A polihisztor életmű csúcsa az írásai: néhány regény, színmű, versek és sanzonok (meghallgattunk egy felvételt is, amelyen saját maga énekel). Szürreális és nagyon finom nyelvi humorú (nehéz is jól fordítani, de például a magyarítások sokkal jobbak mint a német fordítások, például a Venyigeszú és a plankton-beli baszoba németül "csupán" Bumsraum) írásaiban megjelenik mindaz ami fontos volt neki, Duke Ellington zenéje, a pacifizmus, az autók, az igaz szerelem, a képtelen és fantáziadús masinák (a Tajtékos napok-beli koktélkeverő zongora amit Colin épít, zseniális - minden billentyű egy-egy összetevő), a bürokrácia logikátlan lehetetlenségei. Érdekesség, hogy első komoly figyelmet kapó és botrányos fogadtatású regényét Köpök a sírotokra címmel Vernon Sullivan álnéven publikálta és saját magát csak a "fordító" szerepében tüntette fel. A regény egy megletősen politikailag inkorrekt és felkavaró írás, az észak-amerikai feketék helyzetét sajátos módon mutatja be. A regényt az USA-ban egyszer sem adták ki, gyakorlatilag a mai napig tiltólistás.
Egy nagyon szimpatikus és szeretetreméltó zseni volt, a fekete humor apostola, már csak azért szeretnék franciául jól megtanulni hogy eredetiben olvashassam egyszer. Orvosai 40 évet jósoltak neki. 39 éves korában, az általa írt egyik színpadi darab ősbemutatóján vitte el egy végzetes szívroham. Franciaországban iskolai tananyag. Németo-ban (hangsúlyozom, a rossz és hiányos fordítások miatt is) alig ismerik, elvétve kapható, néhány könyv csak antikváriumban. A. sem kattant rá, pedig megvettem neki már három könyvét is németül (sőt, amikor kitettem róla egy kis képet ami az egyik könyvben volt róla az egyik polcra, közölte hogy tegyem el, olyan morbid mintha a halott nagypapám szelleme lenne, tény hogy kissé borúsan néz rajta). Mo-on sokkal több műve kapható és ismertebb is.

#2 - Mando Diao

Nem vagyok meggyőződve, hogy ha eddig nem hallgattam éjjel-nappal Mozartot akkor a baba miatt ennek változnia kéne. Inkább megkíséreljük a gyermek zenei ízlését a mienkkel hasonló irányba terelni. Irány tehát a svéd zenekar koncertje (azért remélem nem csak üvöltő indie-rockra fog tudni elaludni hajnali 3-kor). Óvatos duhajok révén annyi engedményt tettünk, hogy nem a küzdőtérre vettünk jegyet hanem ülőhelyre. Még soha nem voltam rockkoncerten ülve, kicsit tartottam tőle hogy nem lesz olyan élmény vagy hogy körülöttünk csupa...hm...fiatalos lelkű lesz. Ezzel szemben többé-kevésbé aranyosan csápoló tinikkel voltunk körülvéve és annyira bejött így egy kényelmes széken hallgatni és nézni a koncertet, közben tolongásmentesen kisurranni sörért almaléért, és nem félni hogy mikor kell, mint a múltkor, tettlegesen arréblökdösnöm egy részeget aki le akar smárolni/önteni sörrel, majd a végén elsőként elérni a metrót, hogy lehet hogy ezentúl ciki-nem ciki ezt preferáljuk majd. A MD-ben egy csomó jo dolog van, pl. külön élmény a koncert alatt futó videóinstalláció. Vicces volt, a "Gloria" közben pl. archív szőke svéd nős jelenetek futottak a háttérben, aki olyan hetvenes évekbeli Charlie angyalai-külsővel rendelkezett, mondtam is A-nak hogy látod, lehet hogy majd a mi fiunk is ír egyszer egy dalt nekem... Aztán az is tök jó hogy két énekes van, és nagyon jó a hangjuk, persze az egyiket, a kicsit rekedteset jobban szeretem (azt hiszem ő Björn). Röviden: az alkoholmámor, a füstös ruha és az izomláz nem elmaradhatatlan kellékei egy könnyűzenei koncertnek ahhoz hogy élvezni lehessen. A fülzúgás maradt az egyetlen, de ez még belefér.

#3 - Cannstatter Wasenfest

Na jó, ez a müncheni Oktoberfest-hez nagyon és egyre inkább hasonlító népünnepély a kakukktojás, Stuttgart Bad Cannstatt névre hallgató keleti negyedében zajlik október eleje felé, két héttel a nagy testvérünnepély előtt. Mintegy kemény fél órát töltöttünk el az óriás vásári forgatagban, amely egy hatalmas vidámpark, sörsátrak és dirndlit viselő tinik (divat lett itt) elegye. Óriási tömeg volt, lépni nem lehetett, alkoholmentes sörikém megszerzésével telt az egész fél óra. A ringlispileket és szabadeséses kütyüket két okból hanyagoltuk: egyrészt nem javallott a centrifugális és centripetális, valamint a gravitációs erők hatványozott hatásának kitenni a gyermeket (és engem se) másrészt egy menet kb. 10 EUR lett volna, ennyiért més módon több szédületes örömben lehet részünk. Az 1 km/h sebességgel robogó óriáskerék talán még a kilátás szempontjából jópofa lett volna, mert gyönyörű idő volt, de a társaság elvetette. Persze a sörsátrakba bejutni meg foglalás nélkül lehetetlen volt, ezt mondjuk egyáltalán nem bántuk. Igazából egy óriási, túldrágult, össznépi totális lerészegedésről van szó, mindez rendkívül szar n. slágerzenére. Felfedeztem egy ungarische lángos-sütő standot is, ami legalább annyira volt hiteles, mint Stuttgartban a bajor kultúra.

a germánkeltető-gép

Már több eddigi elszólás a blogon, valamint a jobbra lent található gadget sejteti hogy az atomcsirke egy ideje új dimenzióba lépett, vagyis egy kis félnémet-félmagyar hímnemű csibét bíztak gondjaimra az égiek. Az atomcsirke tehát szorgosan kotlik (remélem nem egy időzített (atom)bombán) és mindeközben a germancipálódás folyamata is új élményekkel gazdagítja őt. Nem véletlen, hogy ösztönösen első szám harmadik személyben írok magamról, valahol olvastam nemrég hogy terhes nők tudatában lévő énkép nem képes olyan ütemben követni a fizikai változásokat mint amilyen gyorsan ezek történnek (az a bálnaforma ott a tükörben, akinek a derékvonala hónaljmagasságba kúszott, egyéb arányok változásáról már nem is beszélve, az én vagyok?). Azért is vártam ilyen sokáig hogy erről írjak, mert egyrészt nem volt ez olyan egyszerű dolog nálunk és sokáig magam sem mertem elhinni (főleg amíg be nem indult a hasam slow-motion robbanása), másrészt így bővebb anyagot gyűjthettem a témában az itteni viszonyokról, harmadrészt nem kívánok terhesbloggá mutálódni amúgy.
Mivel megadatott az a szerencse, hogy T. barátnőm szinte velem egyszerre került helyzetbe, ezért elég közvetlen összehasonlítási lehetőségem van a magyar és a n. rendszerről.
Megállapítottuk hogy egyáltalán nem ugyanolyan vizsgálatok, és nem is ugyanolyan időpontokban előírtak a két országban, pedig azt hinné az ember hogy nincs akkora eltérés a két nép között biológiailag ami ezt indokolná. Itt teljesen más a rendszer. Nekem ún. törvényileg előírt betegbiztosításom van, ez a minimál csomag, a díja a magyar TB-hez hasonlóan a fizetés egy bizonyos százaléka amit a munkáltató von le a bruttó bérből és fizet be. Viszont betegbiztosítót szabadon lehet választani, nem csak egy van hanem több száz, mindegyik kicsit más szolgáltatásokat nyújt (a fontos és alap dolgokban nincs eltérés). Akinek több pénze van, vagy sznob és csak a főorvos úr nyúlhat hozzá a nyavalyás testrészéhez, vagy nem szeret mondjuk fogatmosni, az köthet ún. privát betegbiztosítást, ami ugye drágább, de jobb elbánást jelent és több extrát nyújt (a törvényiben például szinte semmilyen fogorvosi szolgáltatás nincsen, és itt tényleg durván a többszörösébe kerül pl. a magyarnak úgyhogy majd a szabi alatt meglátogatjuk Anikót, kedvelt bp-i fogorvosunkat). Aki külföldről érkezik, annak jelenleg jövedelemtől függetlenül kötelező három évig a törvényi biztosítók közül választani, utána, ha makkegészséges akkor átmehet a privátba (én nem, mert van egy olyan problémám aminél van 1% esély hogy valaha műteni kell, ezzel túl nagy rizikót jelentenék a biztosítóknak). Emellett csak szabad orvosválasztás van (nincs körzeti), azonban az orvosok is szelektálhatnak a betegek között, például a biztosításuk alapján, vagy ha túl sok páciensük van már, akkor elutasíthatnak. Szerencsém volt, most a költözés után sikerült bejelentkeznem az innen gyalog legközelebb lévő nőgyógyászhoz, aki sokkal szimpibb is mint az előző dokim R.-ban. Az, hogy itt már jobban piaci alapokra lett helyezve a betegellátás rendszere, kétoldalú dolog. Előnye például az, hogy nincs hálapénz (hadd ne írjak indoklást). Van viszont egy olyan hátulütője, hogy az orvosi rendelőben a WC-től kezdve a váróig mindenütt ki van írva öles betűkkel, hogy az orvosod utánad negyedévente 14,50 EUR-t kap a biztosítótól és még mellé van írva hogy ennyiért mennyi macskakaja kapható illetve hogy ennyiért még egy lakatos sem vállalja a kiszállást zárcsere céljából (ez nem hatásvadász túlzás részemről, tényleg ki van írva). Tehát a miheztartás végett ugye, nem illik minden kis jelentéktelen nemibetegséggel túl gyakran felkeresni orvosunkat. Persze a terhesekre ez másképp van, négy hetente van vizsgálat (ha amúgy minden rendben). Viszont érdekes módon, T-vel összehasonlítva a dolgokat, neki több vizsgálata van, például van ez az AFP (egy vérvizsgálat amelyből kromoszómarendellenességek valószínűségét próbálják becsülni) ami vitatott volta miatt itt No-ban fizetős és nem kötelező, Mo-on viszont megcsinálják mindenkinek. Ráadásul T. dokija alapból ilyen jópofa 3D-s ultrahangot csinál. Itt csak fekete-fehér van a dokinak, és ebből is csak hármat fizet összesen a biztosító a terhesség ideje alatt. Persze itt is elérhető a 3D-4D változat külön össszegért de úgy kellett vadásznom rá hogy hol mert nem olyan elterjedt hogy rohannak az emberek csináltatni (mi is csak egyszer akarjuk, kíváncsi vagyok, na).
Természetesen No-ban is virágzik a terhességre és a baba első életéveire (első gyermekes szülők különösen célcsoport) épülő biznisz, miért is lenne ez másképpen. A felső határ a csillagos ég, és olyan kütyük vannak súlyos összegekért hogy például babakocsi-ringató gép. Ez egy henger alakú cucc amit rá kell szerelni a babakocsi egyik lábára és elkezdi ringatni, mondjuk kar és láb nélküli szülők (elnézést) esetében hasznosnak képzelem. Mivel én is úgy voltam vele mint mások hogy amíg nem érintett a téma addig kimaradtam ebből a szubkultúrából nagyrészt, nem győzök rácsodálkozni az emberi hülyeség eddig általam nem ismert alfajtáira. Itt No-ban az anyák két extrém csoportját emelném ki (a kettő között vannak a nagyjából normálisak de ők nem olyan érdekesek). Vannak az öko-bio-szoptatósterror mamik. A feltétlen természetesség hívei, már-már a barlanglakók életmódjához tendálnak. Pelenkamentesség (mert egy igazi anya látja már a két hetes babán is hogy akció lesz 1 percen belül és más dolga sincs mint azt figyelni mikor ürít a gyermek, hogy a WC fölé lógathassa még időben) mert a pelenka nem engedi szabadon lélegezni a baba bőrét. Pubertáskorig szoptat, mert az a legjobb a gyereknek, és akinek nincs teje vagy elapad annak oka saját önzése lehet csupán). Otthon vagy születésházban szül, a kórházat messze elkerüli. Csakis teliholdkor szövött bio lenvászon hordozókendőben hordja a gyereket ovis koráig mindenhová, a kengurusokat lenézi. Száz évig otthon van a gyerekkel, a papa közben persze halálra dolgozza magát a kengurut/károsanyaggal teli babakocsit/pelenkát/génkezelt készkaját gyártó munkahelyén.
A mérleg másik nyelve a karrierista anya. Végig kosztümben nyomja a terhességet és hízik 2 kilót összesen. Tulajdonképpen a szülés és a baba jötte csak egy pár hetes zavaró elem a mátrixban, fura mert addig nem vett ki még soha annyi szabit egyszerre, de a nyolc hét leteltével már hiányzik neki az íróasztala. Onnantól be is jár újra dolgozni, a gyesen lévő férje hordja be a gyereket az irodába hogy a meetingek között megszoptassa egy üres tárgyalóban (bár leginkább eleve nem szoptat, ha van teje majd elapad). Általában nem jellemző, hogy a pénzre szorulnának rá ilyen mértékben, de ezzel érvelnek. Az sem jellemző hogy hátrány érné őket a munkahelyükön amennyiben egy teljes évet vagy akár kettőt otthonmaradnának, itt nem külső elvárásokról vagy egyéb kényszerítő erőkről van szó. Ez egy ősi, belső ösztön, és/vagy szülői dicséretet sosem kapott egyke leányok ki nem kezelt értelmetlen megfelelési kényszere amely teljesen elnyom egy másik ősi ösztönt, az ő esetükben. Anyagilag meglehetősen irracionális mindenesetre, mivel a megkeresett iszonyatos pénzeket a gyermek 18 éves koráig dadusok, bentlakásos intézetek, majd ezután a javára alapított fincsi pszichés zavarokkal küzdők érdekeit képviselő alapítvány javára utalják.

Érdekes ellentmondás, hogy ez utóbbi csoportot a média isteníti, a társadalom nagy része viszont Rabenmutternek (holló-anya) bélyegezve elítéli.

No-ban is, mint Mo-on, három évig maradhat otthon valamelyik szülő a gyerekkel (vagy fel is oszthatják ezt az időt). Viszont a szülés után 12 hónapig jár egy viszonylag magas juttatás, a szülőpénz (leegyszerűsítve az előző nettó fizetés 67%-a kb). Ha pedig az apa is legalább két hónapot bevállal akkor összesen 14 hónapig. A szülők ezt a 14 hónapot tetszés szerint feloszthatják egymás közt, de egyszerre is otthonlehetnek pl. mindketten hét hónapot. Sőt, ha havonta csak a szülőpénz felét veszik fel, akkor 24 hónapig jár. Ezután viszont, hasonlóan Mo-hoz, nesze semmi (OK, van gyermekdíj meg adókedvezmények de ez itt is a pelenkára sem elég - mégis lehet valami a korai szobatisztaságra való kényszerítésben). Ezért a legtöbb anya legalábbis részmunkaidőben, visszamegy dolgozni (anyagi helyzettől függően vagy kényszerből vagy önként) kábé egy év után. Azt hihetnénk hogy nem is rossz ez a rendszer, csakhogy van egy buktató: egyáltalán nem biztosított az elegendő számú bölcsődei hely, bár a helyzet tartományonként eltérő. Itt Stuttgartban sajnos nem biztattak sok jóval, bár még nem is tudom pontosan mikortól szeretnénk a gyermeket más gondjaira bízni (ez még sokmindentől függ, például az önmegvalósítási terveimtől de erre majd máskor térek ki). Ennyire ne szaladjunk még előre. Időről időre majd még tudósítok a dolgok állásáról, legalábbis az érdekesebb részekről.

németországi választási tudósítás

Eddig sem nagyon politizáltam a blogon (hacsak nem tágabb értelemben vesszük azt), mint ahogyan a való életben sem igazán, ezúttal sem lesz ez másképp. Szeptember végén a világ szeme ide fordult, hiszen nem kisebb volt a tét, mint hogy marad-e posztján Angie, az antinő kancellár, illetve hogy lesz-e No-nak végre meleg külügyminisztere (ha már más kisebbségeket pl. török származású politikust nem sokat láthattunk eddig a n. nagypolitikában), valamint hogy a kalózpárt vagy a szélsőjobb jut-e be a szövetségi parlamentbe. Nos, azóta természetesen mindez kiderült, de azért egy (e)migráns szemével, aki itt nem is szavazhat és ezért érdeklődéssel (engem is érint az eredmény, ha itt élek még pár évet) ámde szórakozva és indulatmentesen követheti az eseményeket, mégis csak érdekesebben fest a dolog a száraz tényeknél. Természetesen magyarként az ember mindig próbál párhuzamot vonni a jól ismert magyar pártokkal és azok viselkedésével. Ha csupán a nevüket és a bal-jobb skálán való kb. elhelyezést tekintjük akkor a legtöbb n. pártnak megvan a magyar megfelelője (vagy fordítva, ahonnan nézzük). De a legalábbis részben eltérő történelmi helyzet, az ország méretei és egyéb különbségek miatt ennek a párhuzamnak valójában nem sok értelme van.

Gyors kiindulóhelyzet: az utóbbi ciklusban az ún. nagykoalíció volt kormányon, azaz a polgári támogatottságú kereszténydemokraták (CDU) és a munkásosztály által favorizált szociáldemokraták (SPD) próbáltak egy nagy "középpé" pépesedve irányítani az országot, Merkel kancellárnővel (CDU) az élen. Ennek következtében mindkét párt arculata fellazult, elmosódtak a határok, néhány erőtlenül végigvitt látszatreformon túl nem sokra futotta, azon kívül hogy mindketten jelentősen veszítettek népszerűségükből.

Ez tehát eleve helyzetbe hozta a kisebb pártokat, amelyeket röviden bemutatnék. Elöljáróban még annyit hogy No-ban minden pártnak van egy színe, bár a vörösből itt is kettő van, nesze neked elvtársi összetartozás. A két nagy színei: a CDU a fekete, az SPD pedig vörös. Aztán van a liberális-polgári FDP, vezetője Guido Westerwelle, aki másságát sok éve nyíltan felvállalva a felsőbb polgári osztály valamint a vállalkozások érdekeit képviseli leginkább, jelentős adócsökkentéseket ígértek, kevesebb állami (és egyben szociális) szerepvállalást. Nekik is sikerült megkaparintaniuk egy szeletet a szivárvány színeiből, az ő színük a sárga. Ott vannak az egyre népszerűbb zöldek (Die Grünen), akik a legnyitottabbak az egyenjogúsági kérdésekre és ebből következően a migránsokra (soraikban egy szimpatikus feltörekvő török származású, magát svábnak valló politikussal, Cem Özdemirrel), és hagyományosan az atomenergia nagy ellenzői. Színük a nevükben. Aztán ott van A Bal Párt (Die Linke), amely tömöríti az NDK-s kommunista párt, a SED utódpártjának, a PDS-nek a híveit, valamint számos opportunista és romantikuskomcsi ny-német politikust, és mindazokat akik komolyan gondolják, és emiatt számukra az SPD túl kevéssé szocialista. Ők osztoznak a vörös színen az SPD-vel. Talán a sok színvak hímnemű szavazóra való tekintettel, a vörös különböző árnyalatainak használatától megkímélték a lakosságot. Aztán ott van a szintén kereszténydemokrata CSU, amely tulajdonképpen a CDU bajor szárnya. Ez olyan, mintha mondjuk lenne a Fidesz, de csak Győr-Moson-Sopron megyében másképp hívnák, mondjuk úgy hogy Csipesz. Őket nem is érdemes külön említenünk, és saját színük sincs nekik, ők is feketék, mint vakond szájában a negró. Konzervatív politikusaik magánéleti botrányai már-már a britekére hajaznak. Aztán jönnek a mégkisebb pártok. Ezekből még néhány említést érdemel. A Kalóz Párt (Piratenpartei) nemrég tűnt fel a n. politika égiszén. Nem rendelkeznek átfogó saját programmal, zászlajukra halálfej helyett azonban az adatvédelmet és mindennemű digitális tartalom ingyenessé és legálisan hozzáférhetővé tételét tűzték, önerőből épülő demokrácia jó példája, listavezetőjük egy harmincas programozó aki a kampány idejére háromhavi fizetés nélküli szabadságot vett ki. Mivel a n. népnek is elege van abból hogy az állam bekameráz mindent, enmagának viszont nincs éppen üvegzsebe, elég népszerűek már, de saját színnel még nem rendelkeznek. Akik ez utóbbi problémát névválasztásukkal megelőzték, ők a Bíbor Párt (Die Violetten), akik a spirituális politikáért szállnak síkra. Wtf? - kérdezheti elsőre bárki, hiszen ezért ez némi magyarázatra szorul. Aki ezoterikus világjobbítókra, megtért cukrosbácsikra és hosszú, lobogó ősz hajú, lenvászon lebernyegekbe burkolt hölgyekre gondol, nem jár messze a valóságtól annyira. Aztán van a Republikánus Párt (REP) amely kissé populista módon az EU-tagság, a multikulti és mindazon vívmányok ellen van amely kicsit is szimpatikussá teszi ezt az országot mások számára. Létezik még Marxista-Leninista Párt (MLPD), amely a nyugati oldalon virít, azaz főleg olyanokból áll akik ezen eszméknek sosem voltak kísérleti alanyai. De a plakátjaik és szlogenjeik bármikor feltűnés nélkül felcserélhetőek lennének mondjuk az ötvenes évekbeli rákosista propaganda anyagaival mind képi világukat mind tartalmukat tekintve és ez nem vicc. Most a választások után szerintem jó áron megszabadulhatnak levett plakátjaiktól retró kávézók javára. Utolsóként nevesíteném még a szélsőjobb pártot (NPD) amely talán az a párt, akihez még a legkönnyebben található olyan magyar párhuzam amely nem is sántít annyira. Helyettesítsük csak be minden probléma forrásaként a cigányságot az idegenekkel illetve törökökkel, a többi ugyanaz. Színük hagyományosan a barna.

Lassan elérkezett a választások napja. A. a levelező választás mellett döntött, ez a legkényelmesebb, bár "az urna házhoz jön" szolgáltatást akár a temetkezési iparban is alkalmazni lehetne. A másik ok az, hogy meg akarta mutatni nekem a szavazócédulát. Nagyon érdekes volt a körzetünkben a jelöltek listája, felér egy szociológiai kutatás eredményével. Hat jelölt volt a mi körzetünkben, az érdekes az volt számomra hogy meg volt adva a foglalkozásuk és a lakhelyük is: a szocdem jelölt neve alatt csak annyit olvashattunk hogy o.gy. képviselő. Hogy ezenkívül is csinált-e valaha valamit, az nem biztos, mert. R., az Opelváros igencsak vöröslik, tehát lehet hogy az illető már időtlen ciklusok óta mindig indul és bekerül. A kereszténydemokrata jelöltnek furcsán ismerős volt a neve, de csak annyi állt alatta hogy ügyvéd és jegyző. Aztán rájöttünk hogy honnan ismerős: ő a n. védelmi miniszter, aki az utóbbi hetekben az afganisztáni események miatt folyton magyarázza hogy "de ez nem háború..." (aha, nemzetközi jog szerint nem az, gyakorlatilag viszont igen, első kézből hallottam beszámolókat a bevetésből visszatért katonáktól). Lakhelye a festői fekvésű rajnamenti Eltville, nem munkáskörnyék az biztos. A liberális jelölt ügyvezető igazgató és egy környéki nagyobb város lakója, ez is hozza a papírformát. Tovább nézve a listát, a zöld jelölt egy biológusnő (ez szinte már vicces), a felvilágosult Frankfurtból. Végül a maradék kettő a baloldali mentősasszisztens (szociális véna) és a szélsőjobb szakács, utóbbi egy r-i kietlen lakótömbben lévő kiutalt bérlakás lakója, biztosan elégedett a helyzetével és piszkálja a csőrét hogy az Opel-gyárban a törökök jobban keresnek.

Na de ilyen felállásból, vajon mi sülhet ki és ki mennyi százalékot kapott a fentiekből? Természetesen mindenki az új koalíció összetételét találgatta, hiszen az elég világosan látszott hogy egyik nagy párt sem lesz képes egyedüli kormányzásra. A pártok színekkel való jelölése miatt még egy érdekesség, hogy a várható kormányokat a közbeszédben Jamaika-koalícióként (fekete-sárga-zöld, vajon tudják-e hogy a jamaikai zászlóban a fekete szín a szegénység jelképe?), Malawi-koalícióként (fekete-vörös-zöld), fehérorosz koalícióként (vörös-vörös-zöld) vagy egyszerűen ha nem találtak megfelelő nemzeti lobogót akkor csak fekete-sárgaként aposztrofálták (elméletben még számtalan, ámde nagyrészt teljesen irreális kombináció létezhet, zászlófetisiszták előnyben). Végülis, ez utóbbi lett a nyerő, polgári-liberális kormány alakult, jön az adócsökkentés (reméljük minket is pozitívan érint) és kissé fékezik a féktelen állami beavatkozást és mentőakciókat. Jelenleg zajlanak a koalíciós tárgyalások, Westerwelle úr mint reménybeli külügyminiszter azonban új hangot ütött meg amikor is a BBC egyik angolul kérdező riporterével közölte hogy ez itt kérem No., tessék németül kérdezni (arra hivatkozva hogy Angliában is angolul teszi fel a kérdését egy német riporter egy angol közszereplőnek). Maga W. beszél angolul, így most zajlanak a találgatások, vajon mi is késztette erre az akcióra, volt-e mélyebb üzenete. Összességében a választások nagy vesztese a szocdem SPD (profilvesztés a nagykoalícióban tett engedmények miatt), és nyertesei a kis pártok. Három kisebb párt is 10% feletti eredményt ért el, a liberálisok, a zöldek és a baloldal. Ez szerintem nagyon egészséges elmozdulás a kétpólusosság megszűnése felé. A mégkisebb pártok közül a Kalózpárt szerezte a legtöbbet, 2%-ot, nem kis örömömre megelőzve a szélsőjobbot. Természetesen voltak érdekes és beszédes regionális különbségek de ezekre most már tényleg nem térnék ki.

Nagy a feladat, sikerül-e az új koalíciónak kivezetnie a n. népet a gazdasági válságból és az égető szociális problémák tengeréből (mint Mózesnek a zsidóságot Egyiptomból, bár ez a hasonlat azért valahogy sántít). Azért nagyon rossz nem lehet a kiindulóhelyzet sem, ha egy országban a legnépszerűbb politikus a blogomon korábban már hosszú neve kapcsán említett Guttenberg (CDU), a jelenlegi gazdasági miniszter. Ő jóban van a koalíciós partner élén álló W.-vel (olvastam a Bunte-ban amely a helyi Story magazin) szóval van esély hogy lesz elmozdulás a tötyörgésből.

Még a választások előtt elérhető volt a spiegel.de weboldalon egy "Wahl-o-mat" (kb: választó-mata) nevű teszt, amelynek segítségével belőhetjük saját pártpreferenciáinkat. Érdekességből én is kitöltöttem a tesztet, nagyon tanulságos volt, az élen nálam a Kalózpárt végzett, majd jött sorban a többi kicsi (hogy melyek és milyen sorrendben, maradjon az én titkom), végül legalul a két nagy párt (félek, a két nagy Mo-on is hasonlóan végezné nálam mostanság, egyéb práhuzamokat azonben nem vonnék a magyar és n. nagy pártok között).

Végül a fenti kép margójára: hogy csak szerintem mutatja-e Merkel asszony a képen a női nemi szerv nemzetközi jelét, azt nem tudom (és ha így értelmezzük, vajon mit jelenthet: mélyértelmű felkínálkozást koalíciós partnerként? Vagy: "nőként is a csúcsra juthatsz, nekem legalábbis a politikában már sikerült egyszer." Vagy: nem a saját orgánumát mintázza, hanem a n. nép anyukájáét burkolt fenyegetésként amennyiben nem szavaznak rá elegen? Mindesetre amikor először megláttam ezt a képet óriásplakát formátumban éppen a volán mögött ültem, mögöttem pedig A. jött motorral. Szóval éppen álltunk egy piros lámpánál amikor megpillantottam a CDU pr-osainak remekét, majd a visszapillantóban A.-nak integetve felhívtam az ő figyelmét is a képre. Van tehát minimum még egy ember akinek ugyanez ugrott be, szegény majdnem le is esett a motorjáról (a kép forrása: http://www.bilder.cdu.de/)

népfőiskola

Egy vezető beosztásban dolgozó stresszelt családapa, két álmatlan orosz énekesnő, egy gyomorbajos lány, egy udvarias tikkes idegbeteg srác, egy terhes kismama, egy lusta pikkelysömörös férfi és egy pszichológus. Hogy mi a közös bennünk? Mindannyian beiratkoztunk a stuttgarti népfőiskola egy népszerű stresszoldó technikát ismertető esti tanfolyamára. Illetve a pszichológus, ő nem iratkozott be, ő tartja a tanfolyamot. A magyar kifejezés - népfőiskola - hallatán nekem egy szocialista, ötvenes évekbeli intézmény ugrik be, ahol a munkásosztály gyermekei nyolc óra munka után igyekezhettek bepótolni az érettségit, illetve egyéb tudás birtokába kerülhettek (politikai indoktrináció mosta át agyukat lágyan). Namost, a népfőiskola (németül Volkshochschule, azaz VHS) itt No-ban egyáltalán nem ilyen. Ez egy szinte minden kisebb-nagyobb városban működő, nagyon is élő dolog, ahol mindenféle képzés, tanfolyam megtalálható, sokkal kedvezőbb árakon mintha egy magániskolába mennénk. Tanulhatunk mindenféle nyelvet, táncot, harcművészetet, de kínálnak szinte mindent, ami egy tanfolyam keretében illetve csoportos formában elsajátítható vagy űzhető. Az egészséggel kapcsolatos témájú foglalkozások árát - pedig már amúgy sem túl drágák - sok esetben vissza is téríti a betegbiztosító. Mindenféle kor- és társadalmi osztályból jönnek emberek a tanfolyamokra, az önképzés, önművelés igénye jelen van. A népfőiskolák részben állami támogatással működnek, és pontosan betöltik azt a funkciót amit a nevük takar: széles rétegek számára elérhető ismeretterjesztés, mindenféléről ami kívül esik akkreditált képzéseken vagy a hivatalos oktatási rendszeren. Jórészt semmiféle jelentkezési korlát nincsen, előképzettség nem szükséges a tanfolyamok látogatásához. Mondjuk nyilván nem fogok beiratkozni egy haladó japánra amikor nem tudok egy szót se (jó, a nyelvek meg más témák esetén, ahol van értelme, vagy több szint van, ott biztos van valamiféle előzetes szelekció). Sőt mi több, ha én oktatni szeretnék valamit és látnak benne fantáziát, van rá igény akkor odamehetek és felkínálhatom magam mint oktató. Témája válogatja hogy mihez milyen szaktudás szükséges, az oktatás színvonalát ugyanis igyekeznek magasan tartani, ügyelve a hitelességre. A népfőiskola tehát az igényes kereslet és kínálat találkozása bármely oktatható témában, de semmiképpen sem kóklerek, sarlatánok gyűjtőhelye és zakkant exhibicionisták álcázott fóruma (bár azért gondolom, becsúszik egy-egy ilyen figura ide is).
A népfőiskola csak egy példája No-ban a civil szféra virágzásának, ami nekem nagyon tetszik. A sznobok persze ezt is leszólják, hiszen sokkal menőbb egy drága nyelviskolában tanulni mint itt, vagy egy wellness-stúdióba járni jógázni háromszorannyiért. Azért a "nép" szócska egyik fő asszociatív fogalompárja a n. emberek fejében is a "plebejus". Ugyanakkor nem tudom, megéri-e sznobnak lenni ha ugyanaz a termék valahol jóval olcsóbb, szerintem nem, a tudatos fogyasztás kultúrjavak esetében sem árthat meg.

intranacionális költözés

Megfogadtam (ismét) hogy évekig nem szeretnék költözni. Ezúttal azonban nem csak az az oka hogy nagyon kimerítő, költséges és utálatos dolog, hanem az is hogy úgy érzem, jó helyre érkeztünk minden szempontból. Egy része magyarázható: szebb, tágasabb, világosabb a lakás. Van kertünk, featuring a cseresznyefa, meg kandalló a nappaliban.

Nem annyira meglepő módon viszont 200 km-re költözni nem sokkal egyszerűbb mint 1000 km-re. Ugyanúgy nincs benne, hogy "visszaszaladok gyorsan a csavarhúzóért, ott hagytam a konyhapulton". Teherautóval, valamint izomerővel és sok szabadidővel rendelkező ismerőseink csekély száma miatt ismét profi segítséget kellett igénybe vennünk. Tavaly a magyar költöztető brigád viszont sokkal profibb volt, ügyesebbek, gyorsabbak és szorgalmasabbak is voltak. A mostani német cég emberei óránként félórás cigiszünetet tartottak, tönkretették két szekrény hátulját (majd fizetnek ezért valamennyit remélem), összevissza pakolták le a dobozokat a lakásban úgy hogy napokig ha valamit kerestünk, kb. 20 dobozba kellett benézni hogy ott van-e. A kipakolás napján az új lakásban (az előző napi bepakolástól elrettentve?) két emberük a négyből nem bukkant fel a másik kettő meg a mi nagy bosszúságunkra, így két-három órával később sikerült keríteni két alkalmi rakodót. Végülis, minden jó ha a vége jó, megérkeztünk és most így másfél héttel az akció után egész emberi kezd lenni a lakás, tegnap például már képeket is feltettünk a falra...A. szinte minden másnap este tüzet rak a kandallóban pedig még egyáltalán nincs hideg, de annyira élvezi. Talán az is okozza, hogy csak nagyon kevés tévéadó jön be egyelőre és a hiányzó civilizációs tűzadagját (vö. "tűzbe bámulás a vadászat után") a hagyományos elemmel kénytelen pótolni, á la back to nature.

Minden este ülünk a kanapén és gyönyörködünk a naplementében, a Mercedes-gyár tetején forgó csillagban és a most zajló stuttgarti "oktoberfest" azaz a Cannstatter Wasenfest egyik óriáskerekében, a tévétoronyban valamint a szőlőhegyekben (a város területének mintegy fele zöldterület, ennek is jó része szőlő) és hallgatjuk a szomszédos templom harangját. Mindebben van valami megnyugtató. Napközben úgy szervezzük a dolgokat hogy A. vadászik én pedig gyűjtögetek, mozdulunk az ún. hagyományos nemi szerepek irányába, ami új és szokatlan helyzetek elé állít minket, de most még korai lenne bármit is leszűrni ebből. Apropó vadászat, A. új munkahelyén a HR-es nagy örömmel adta át neki a cég új munkatársaknak járó 25 eurós fodrász-utalványát, A. próbálta rezzenéstelen arccal átvenni. Állítólag a jelenet közben már a HR-es is érzékelte a helyzet komikumát ti. A. régebb óta kb. 1-2 mm-esre nyírt hajmaradványokat visel a fején, amit én magam vágok (vajon háztartásban nyújtott természetbeni szogáltatásként az adóbevallásban majd szerepeltetnünk kell-e?). Na mindegy, majd utánajár hogy én is felhasználhatom-e az utalványt, de az IT-szektorban töltött évek után megvolt a kultúrsokk, kellett neki egy divatcéghez menni ugye (na jó, itt is az IT-n kötött ki azért).

Mindezek mellett végre megvan az "ez az" érzése, meg hogy itt jó lesz, mind a városban, mind a környéken, jó lesz itt élni. Jelenleg hormonális okokból burjánzó fészekrakási ösztönömnek több se kell, naponta elmondom A.-nak hogy itt akarok maradni pár évig. De ő is hajlik rá azért, mert bármennyire is rugalmasak meg kozmopoliták vagyunk, azért öregszünk és mindennek van határa. Odáig jutottam hogy még Berlin eszménye is kezd kissé elhalványulni, pedig az nagy szó nálam.....

egy korSAP lezárul

7számjegyű fizuk, 6 év, 5 főnök, 4 részleg, 3 céges autó, 2 különböző munkakör, és 1 nemzetközi váltás után, a csúcson, elhagyom a világ vezető (mert annyi lojalitás mág maradt bennem hogy az oracle meg a többi igenis bénább) vállalatirányításiszoftver-gyárát. Egy percig nem fogom megbánni, jóból is megárt a sok, hát még ebből. A panaszáradat persze álságos lenne, amikor oda kerültem, úgy éreztem magát a mindenható lábát szorongatom (ehhez mondjuk lehet hogy hozzájárult egy-két informatikus kolléga lábszaga) és ez az érzés jó ideig megmaradt. A világ egyik leglazább (na jó, a kreatív szektorban biztos lehet űberelni) ugyanakkor legnagyobb szakmai kihívást jelentő munkahelye volt (nem egyszerre...), minden egyes lépést én akartam (na jó, a cég is egy kicsit) és meredeken ívelt felfele minden. Aztán amikor már nagyon fogyatkozott az oxigén, úgy éreztem, szuper, belátom a tájat, jó itt fent, de kicsit azért kifújnám magam....és hirtelen a következő csúcs már nem vonzott. Inkább visszamentem volna félúton arra a szép zöld tisztásra...így született meg a döntés hogy elég volt. Mindannak ellenére hogy agysejtjeim bérbeadása sokszor súrolta a szellemi rabszolgaság és prostitúció határát érzésem szerint, azért egy nagy nemzetközi, nyereséges és piacvezető cégnél dolgozni, akárki akármit mond, egy nagyon kényelmes dolog. Többen figyelmeztettek (nyilván főleg azok akik szintén szeretnének, de nem mernek lelépni) hogy micsoda bizonytalanság, meg a krízis, meg jajmilesz, meg máshol sincs kolbászból a kerítés, meg kis cégnél se jobb csak más, meg a humánszférában pláne, és és és....nos, azt hiszem ezekkel mind tisztában vagyok, tudatosan mondtam búcsút a munkával együtt a céges autónak, a tökéletes belső folyamatoknak meg az összes többi fincsi kis extrának és nem fogok naivan elképedni majd egy másik helyen hogy "jéééé, itt is vannak problémák?". Csak szerintem nem mindegy hogy a sok és fárasztó munkát sajátunknak érezzük-e (azaz stimmelnek a tér-idő-minőség koordináták, más kifejezésekkel élve "a helyünkön vagyunk", "megtaláltuk a hivatásunkat") vagy úgy érezzük, mint én az utóbbi hónapokban, hogy hatékony zombiként teszem a dolgom, de értelmét nem látom már sem személyesen sem pedig az emberiség kozmikus tudatának kontextusába helyezve (vagy mi). Utánam az özönvíz!

blueberry fields forever - svéd kitérő

Miután tavaly a trópusi klímában elhatároztuk, hogy legközelebb Skandinávia, eljött ennek is az ideje. Svédországot szemeltük ki, amely a n. nép számára amolyan modell-ország, egyrészt mert az északiság cool (szó szerint), másrészt példaértékű természetszeretet uralkodik ötvözve magas jóléttel (manapság ugyan már erősen vitatott a svéd jóléti állam modellje, akár 70%-os adó esetén én is elvárnám hogy az állam kinyalja a seggem), harmadrészt a 20. század történelmi viharaiban az ország kissé jobban óvta imázsát és függetlenségét (bár voltak itt is vitatott nácibarát akciók), azaz a svédek a jobb németek. Nagyon kíváncsi voltam ezekre, bár turistaként az ember sosem az ottani hétköznapi életről kap képet, de azért mégis egy kicsit bele lehet szagolni a levegőbe. Eredetileg az elején egyhetes biciklitúrát terveztünk, ebből a túra maradt végül bicikli nélkül miután kikértem orvosom és gyógyszerészem véleményét (a szállások közötti 20-60 km-es szakaszokat autóval tettük meg), de így rengeteg idő maradt nézelődni, ejtőzni is. Odafelé Koppenhágában töltöttünk egy éjszakát, ez egy nagyon élhető városnak tűnt, a Tivoliban (vidámpark, zenés színpadok, éttermek színes kavalkádja egy bekerített parkban) töltöttük az estét. Másnap indultunk tovább Svédország középső részére, Värmland megyébe, ahol nagyvárosok nincsenek, ellenben jó idő (amint a neve is erre utal), alig 200 m-es tengerszint feletti magasság mellett alpesi flóra, kevés ember (a népsűrűség tizede a németnek) és rengeteg vadon élő állat, ilyenek mint rozsomák, vadmacska, jávorszarvas, medve, farkas, hód, mókus, madarak, kígyók, békák, és persze kedvenceink, a szúnyogok. A jávorszarvas szinte Svédország (egyik) fő jelképe, a maga akár 800 kilójával és 2 méteres agancs-fesztávjával (csak a hímeknél) és enyhén bárgyú megjelenésével egyszerűen elbűvölő (a félreértések elkerülése végett, a rénszarvas északabbra él és sokkal kisebb testű). Nekünk is sikerült megfigyelnünk kettőt egy túra során, egy nőstényt a borjával, persze pont akkor nem vittünk magunkkal fényképezőgépet.

A második héten egy erdei kunyhót béreltünk, bár a kunyhó kifejezés eléggé aluldimenzionált volt, tekintve hogy komplett konyha és egy szauna is volt benne, meg grillsütő a teraszon. Ja és itt lehetett fogni azt a svéd adót amin angolul ment A. egy csomó kedvenc sorozata, mint pl. a Simpsons, a Family Guy meg a Scrubs. Én is jól szórakoztam, de azért néha sikerült továbbra is felfedeznünk a környéket. Egyik nap elautóztunk a Siljan-tóhoz, ennek partján ünneplik állítólag legszebben a midsommar-t, azaz magyarul a szentivánéjt, ami itt nemzeti ünnep is.

A svéd hétköznapokról totál torz képet kaptunk amúgy, mivel az évnek abban az időszakában jártunk ott, amikor össznépi nyári szünet van az országban, azaz minden jóravaló svéd elhúz tóparti piros faházikójába ott tölteni a - sajnos amúgy is túl rövid - nyarat.

Ahhoz képest hogy állítólag magas az alkoholisták és öngyilkosok aránya (hideg, sötét téli hónapok, behavazott magány), az alkohol nagyon drága, állami monopóliumban van az árusítása (kivéve a lättöl, ami kb. 2,5%-os sör), illetve a kocsmakultúra teljes hiánya tapasztalható. Olyan hogy pub, kocsma, ivó egyszerűen nem létezik. Éttermek és kávézók vannak, dehát azokba meg csak inni nem tér be az ember (a svéd).

Aki gyakran vásárol az IKEA-ban, máris otthonosabban érzi magát az országban, úgy láttuk számos várost, falut, tájegységet az itt kapható bútorokról neveztek el. Tehát a Jokkmokk felirat nem egy bútoráruház közelségét sejteti, hanem egy lappföldi város. Amúgy is alig van IKEA áruház, bár ez azzal is magyarázható hogy óriási területen él csupán mintegy 9 millió svéd. Valószínűleg ugyanez a magyarázata a rengeteg önkiszolgáló (értsd: teljesen személyzet nélküli) benzinkútnak és a számos helyütt fellelhető elképesztő csendnek.

Az oxigénmérgezés és a sok zöld szín miatt kissé megviselt szemeink megnyugtatására hazafelé még 2 napot Göteborgban töltöttünk, amely a második legnagyobb város (kb. 400 ezres lakosával) az országban. Fokozatosan visszaedződtünk a civilizációhoz, megcsodáltuk az egyetlen viking hajót ami megmaradt, fel-le flangáltunk a híres bevásárlóutcán, a Kungsportsavenyn és ellátogattunk egy fantasztikus, Jövő Háza-szerű állat-növénypark-múzeumba (Universeum), aki arra jár, ki ne hagyja, nagyra nőtt gyerekeknek különösen élvezetes, minimum félnapos program. Szinte minden része interaktív, kipróbálós, játszós. Elhatároztuk hogy majd egyszer visszamegyünk a pulyákkal is (már ha 1. lesznek, 2. lesz még az életben valaha ennyi pénzünk utazni mint most a gazdasági válság idején dinkán). Vasárnapra esett a városnézős napunk, és szomorúan láttam délelőtt, hogy minden üzlet zárva van. A. is alig bírta palástolni csalódottságát, ördögien röhögve készített rólam számos fotót amint elszontyolodva kirakatok ablakának nyomom orrom hegyét és térdét csapkodva mondogatta, hogy "itt se költesz el pénzt....és itt se....hahaha". Azonban a sors igazságos és a ki nevet a végén elve érvényesült: hamarosan kiderült hogy bizony kinyitnak az üzletek vasárnap is, de csak déltől. Azért visszafogtam magam, csupán egy fekete tüllszoknyát (franc tudja mivel, hova és mikor fogom felvenni, de marha jól néz ki) valamint egy olívás bőrradírt konzumáltam (ezzel álmodtam előző éjjel, hogy kell nekem egy ilyen, erre A. sem tudott mit felhozni ellenérvként).

A legjobbat hagytam a végére, ideje fellebbenteni a fátylat a bejegyzés titokzatos címéről: ha akárhol 10 métert bementünk az erdőbe, végeláthatatlan áfonyabokrok leptek el mindent, telis-tele érett, iszonyú finom áfonyával (már ahol az ukrán és lengyel szedők még nem szüretelték le). Emiatt nem is haladtunk túl gyorsan a kirándulások során, illetve a nap végére mindig lila lett a kezem meg a szám (szerencsére könnyen lejön). Persze a sors svéd fintora, hogy a legnagyobb szemű és legfinomabb áfonya mindig a mocsaras területeken volt, de mondjuk szerintem megérte bokáig besüppedni akkor is. A., bár ő is szereti az áfonyát, kevésbé bírta levetkőzni civilizációs idegenkedését vadon termő mosatlan bogyók fogyasztásával kapcsolatban, valami rókabélféregről mormogott, de ez engem nem nagyon hatott meg. Szerintem ő csak lusta volt lehajolni, vagy derogált neki a tradicionálisan női gyűjtögető életforma, mivel ha szedtem neki pár szemet én, azt persze mindig megette, pedig mondtam neki hogy biztos tele van kórokozókkal.

lakástalálás és túl sok időm van

Eredetileg egy jóval hosszadalmasabb és frusztrálóbb lakáskeresésre rendezkedtem be. De szerencsénk volt, a legutóbbi eresztésből az egyik a miénk lett. Tényleg szerencse, mert elsőként néztük meg (a hirdetés megjelenése után öt perccel hívtam az ingatlanügynököt), meg jó benyomást tettünk a görög tulajdonosokra, és amikor pár nap múlva mentünk aláírni a bérleti szerződést, megtudtuk, hogy jónéhányan állnak sorba, amennyiben mi mégsem írnánk alá. Hát gyorsan aláírtuk, főleg mivel nekem másodjára még sokkal jobban tetszett a lakás. Tágas, világos, minden helyiségen van ablak (a mostani ablaktalan fürdőszobából már elegem van), a konyha majdnem új, és egy saját kis kertünk is lesz és még még még csak azért nem folytatom mert túl jól hangzik (na persze az ára nem). A kilátás pedig, mivel hegyoldalban van, pazar, mögöttünk pedig a szőlőhegyek kezdődnek már. Meg furcsa, mert elsőre úgy maradt meg bennem hogy nagyon élénk barackszínű a fal és ez tarthatatlan, de másodjára megnézve sokkal halványabb volt mint amire emlékeztem, lehet hogy meg is tartjuk ezt a színt, legalábbis részben. Miután lefizettük kifizettük az ügynököt (aki amúgy még megpróbált trükközni és feljebb srófolni a jutalékot, olyan eléggé átlátszó módszerekkel hogy belevette a rezsi egy részét is a jutalék számításába - normál esetben csak a bérleti díj után számítódik - de kötelességünknek éreztük megvédeni saját mohóságától).
Még majd ki kell festenünk, de igazából csak tisztasági festés, pl. a képek nyoma látszódik a falon, szóval nem kell felújítani (olyan lakáshoz is volt szerencsénk, ahol tapétázni is kellett volna, hogy mást ne mondjak).
Három hét múlva költözünk, leboltoltam a költöztetőkkel ezt is, sikeresen le is alkudtam valamennyit.
Most azon izgulunk hogy a mostani lakásba a tulaj találjon októbertől bérlőt, mert ha nem, akkor sajnos még az októberi bérleti díjat ki kell csengetnünk a felmondási idő miatt, pedig már nem is fogunk ittlakni. Sovány vigasz hogy a duplán fizetett bérleti díjak leírhatóak az adóalapból.

Amúgy meg élvezem a semmittevést - bár ez nem is annyira magától értetődő, inkább úgy fogalmaznék, most tanulom élvezni és értékelni a semmittevést. Nem olyan könnyű ám fejben átállni, arra hogy tényleg nincs semmi dolgom, már leszámítva az élettel járó szokványos (bevásárlás) és rendkívüli (költözés) elintéznivalókat, amit eddig én is és az emberek nagy része nyilván továbbra is munka mellett tesz. A szorgoskodás erényének országában ez különösen antiortodox, sőt, majdhogynem antiszociális amit művelek, de persze legális. Ha "újraorientációs kreatív fázisnak" vagy tudatos "sabbat-évnek" bélyegezném, akkor persze mindenki hevesen bólogatna hogy persze, érthető. De mégis, bár a német munkaadók nagy része már lehetőséget biztosít ilyesmire (tehát nem csupán a munkahely végleges elhagyásával érhető el az állapot, mint ahogy én tettem, sőt, nem is feltétlenül jár fizetés nélküli szabadsággal), nagyon kevesen élnek vele. Persze mondhatnám azt is hogy amúgy is kevesen élnek a szó szoros értelmében, a legtöbben agyatlanul vegetálva csupán kitöltik az idejüket, telepakolják nemcsak munka- hanem szabadidejüket is számos trendi (siklóernyőzés) vagy éppen nyárspolgári (almabortermelők heti törzsasztala) pótcselekvéssel, csak el ne kelljen gondolkozni azon, hogy miért is. Ez a n. népre különösen jellemző, míg számos más európai országban jobban tetten érhető egy bizonyos életterv (az emberek tudják miért dolgoznak, mert vagy magát a munkát szeretik, amit végeznek vagy létezik az életükben egy privát, a munka világán kívül eső cél, amiért érdemes dolgozni és élni), addig itt jóval nagyobb arányban vannak a pótcselekvők. A szorgoskodás maga az érték, hogy értelme van-e, az más kérdés. Ezért nagyon sokan nem értik és nem tudnak mit kezdeni az én döntésemmel. Tegnap hívott egy (volt) kolléga, hogy nem bántam-e meg...ha valaki akkor ő aztán mintapéldánya annak amit az előbb leírtam, mindezt ráaádásul már egyszer túlzásba vitte és több hónapos kiégés és betegszabadság lett a vége. Most néhány évvel ezután, saját bevallása szerint, megint efelé tart, de nem változtat. Viszont irigyel engem, ugyanakkor értetlenkedik. Pedig szó sincs arról hogy én mindezt azért tehetem meg, mert 10 évre való megélhetés ellenértéke lapul a számlámon. Ez korántsem így van, tudatosan vállaltuk hogy egy ideig kevesebb bevételünk lesz és módosítjuk a fogyasztásunk szerkezetét. Az eredményt inkább hosszabb távon látjuk, terveim és vágyaim szerint ugyanis közelebb jutok ahhoz hogy egy (számomra) értelmes és élvezhető munkám legyen. Bár bevallom, hogy idealista vagyok, mégsincsenek naiv elképzeléseim, ehhez már láttam eleget. Próbálok az álmok és a realitás között hidat verni, hogy mi lesz belőle és mekkora sikerrel, azt nem tudom, de legalább megpróbálom, és nem járok úgy mint Mézgáné aki egész életében a Hufnágel Pisti által szimbolizált kiaknázatlan lehetőséget siratja.

Mindenesetre jelenleg a létezés és az út a jelszavaim, nem a tevékenység és a cél, lehet hogy autodidakta módon eljutok a nirvánába (vagy a zen-állapotba, tetszés szerint).

lakáskeresés tapasztalatok 1.

Még a svéd nyaralás (beszámoló íródik már!) előtt elkezdtünk lakást keresni, mondván, hátha sikerül első nekifutásra és akkor megnyugodva utazhatunk el. Nem sikerült, de azért nem lettünk még idegesek. Meghatároztuk mekkorát keresünk, mennyiért maximum, illetve a fontos részleteket, mint hogy legyen benne konyha, legyen terasz (vagy erkély) és kertrész is, meg ablak a fürdőszobán, kád, ne csak zuhanyzó, ne legyen szőnyegpadló, legyen mosókonyha és pince is (mondjuk ez itt eléggé szokványos) meg még egy halom "jó lenne, ha...". Öt lakást néztünk meg, ebből négy felejtős volt végül. Az egyik egy nagyon szép, teljesen új lakás volt egy új lakóparkban, padlófűtéssel. Csak az volt a bökkenő hogy sokkal messzebb volt A. munkahelyétől mint gondoltuk, ráadásul tényleg az isten háta megett ahol még kilométereken át tolhatom a babakocsit a legközelebbi közértig. Nem beszélve a szocializációs esélyekről. Rájöttünk hogy ami a térképen még egészen elfogadható távolságnak tűnik, az a valóságban k....messze van. Így kicsit szűkítettük földrajzilag a kört. Aztán volt egy olyan lakásnézés ami élménynek nem volt utolsó. Egy ún. tömeges megtekintés volt, folyamatosan özönlöttek az emberek a lakásba, az ügynök egy pökhendi, márkás teniszpólót viselő ficsúr volt aki arra nem vette a fáradságot hogy válaszoljon három kérdésemre. Innen gyorsan le is léptünk. A többi egyszerűen csak randa volt. De végül volt egy, ami jó helyen is volt, megfelelő áron, szép kis kerttel, kandallóval, nagyon jó beosztással. Itt meg kellett pályáznunk a lakást, otthagytunk az ügynöknek egy adatlapot minden bizalmas adatunkkal. Két nap múlva hívott hogy a tulajdonos mást választott....mivel nem volt több időnk az utazásig, elnapoltuk a kérdést. A nyaralás alatt nem is paráztam ezen, csak néha próbáltam egy szép, világos álomlakást vizualizálni, hátha az segít.
Múlt héten folytattuk a keresést, és mivel október elsejéig jó lenne lebonyolítani a költözést, kezdett tényleg sürgőssé válni.
Kedden-szerdán átböngésztem a neten rengeteg hirdetést, végül leegyeztettem négy időpontot csütörtökre. Hogy-hogy nem, pont ez ígérkezett N.országban az év legmelegebb napjának, 37 fokot mondtak árnyékban. Mostanában amúgy sem jól bírom a meleget, így hát több üveg vízzel, termálvizes arcspray-vel, nedves törlőkendőkkel felszerelkezve indultam útnak. Végülis jobban bírtam mint gondoltam, megnéztem a 4 lakást és még kettőt csak kívülről, ahol a tulajok azt mondták a telefonban hogy nézzem meg KÍVÜLRŐL a házat és ha tetszik akkor hívjam őket újra. Ezt eléggé furcsállottam de jobb mint a semmi. Az egyik egy helyes kis villa volt, kerttel, a szomszédban azonban sörkert (éppen zárva volt mondjuk). A másik pedig egy nagyon csúnya 70-es évekbeli hét emeletes ház hatodik emeletén volt, bár a kilátás nyilván pazar. Na de lássuk a lakásokat amiket belülről is láttam. Az elsőnél próbáltam párosítani a látványt a neten látott képekkel, de sem ez, sem az adatok nem passzoltak. Kezdtem úgy érezni magam, mint a moziban amikor a rossz filmre ülsz be...és igazam is volt. Kiderült hogy ez egy egész ikerházfél, amit nem bérelni lehet hanem megvenni. Hát nem mindegy. Mondtam az ügynöknek hogy akkor most nekem rossz címet adott vagy mi van, és tisztázódott hogy ő hibázott, és az az ojjektum amit én szeretnék megnézni, 2 km-rel arrébb van, de átmehetünk...mondtam neki, hogy leautóztam 200-km-t , tehát most átmegyünk oda, feltételes mód nélkül. Az viszont utólag is érdekes, hogy a tulajdonos hölgytől aki szintén jelen volt én csomót kérdezgettem, mielőtt kiderült volna a turpisság és egyáltalán nem tűnt fel neki hogy én bérlésről beszélek. Ez is bizonyítja hogy az emberek többsége nem azt hallja amit valójában mondasz vagy kérdezel, hanem átfuttatja egy mintafelismerő szűrőn és azt hallja amit hallani akar vagy amit szerinte hallania kellene. Mint amikor egy pontokből álló rajzon a szem (vagyis az agy) azt az alakzatot ismeri fel elsőre ami a legismerősebb. Na, átmentünk a JÓ címre, itt pedig le lettem teremtve késésért, persze magyaráztam hogy az ügynök tehet róla. Egyre növekedett az az érzésem, hogy valami nagyon nem stimmel a rendszerrel. Ugyanis az ügynöknek végül mi, a bérlők fizetjük a jutalékot. Szerződésben viszont a bérbe adóval áll. Ugyanakkor szerintem valójában egyikünk érdekét sem képviseli rendesen, főleg ha tudja hogy a lakás maga kelendő lesz és nem kell nagyon megerőltetnie magát. Na mindegy, ezen sajnos nem tudunk változtatni. A többi lakás nem volt nagy szám, de a negyedik tetszett nagyon, rádaásul nagyon jó ára volt, és ügynök sem volt, közvetlenül a tulajdonos adja ki a lakást. Ahogy az lenni szokott, egyetlen gond volt: ránézésre jóval kisebb volt mint a meghirdetett méret. A 3 szoba közül a legkisebb tényleg nagyon pici volt, márpedig mi ezt vendég- és dolgozószobának szeretnénk használni, szóval azért a kamraméret nem elég. Azért még mindig ez volt a legjobb lakás, gondolatban kimustráltam pár bútorunkat. Elvégre Bp-en egy másfél szobás lakásban is jól megvoltunk ketten, minek annyi hely?
Vegyes érzésekkel indultam haza...de szombatra ismét le volt már beszélve négy lakás, ráadásul aznap A. is velem jött így kicsit több kedvem is volt az egészhez. Lehet hogy már rutinosabb lettem az internetes hirdetések előszűrésében, de aznap a négyből három lakás is nagyon tetszett nekünk. A rutinosságot odáig fokoztuk hogy összeállítottunk magunkról egy kis bemutatkozást, pikkpakk formátumban, fotóval, a szokásos bizalmas adatok stb. és az összes tulajnak és ügynöknek adtunk belőle. Jól tettük, ennek nagy sikere volt. A három jó lakásból végül kettőt favorizáltunk igazán. Mivel tényleg annyira jók, nyilván másoknak is tetszettek...ez a bökkenő. Ilyenkor a bérbeadó dönt, mi meg addig otthon a telefon mellett virrasztva lerágjuk a körmeinket egzisztenciális félelmekben vergődve. Végül már a hétfő híreket hozott, reggel 10-kor kaptam a hírt hogy az egyik lakásnál bent vagyunk az első kettőben (yes!). Délutén kettőkor jött az újabb telefon hogy sajnos a másikat választották (no!). Az megnyugtató volt, hogy teljesen emberi indoka volt (a másik "pályázónak" fontosabb volt hogy pont abba az elővárosba és nagyon gyorsan költözzenek), nem velünk nem stimmel valami. A második helyezett lakás (a mi listánkon) viszont egyből mellettünk döntött, csütörtökön megyünk aláírni a szerződést. Remélem semmi sem hiúsítja meg, drukkoljatok! Nagy kő esne le a szívünkről és ez esetben azonnal indulnék M.országra egy hétre, mert miért ne, a költözés előtt még. Rápihenek kicsit a lakások festésére (kifestve kell visszaadnunk a mostani lakást, az újnak pedig vad barackszín falai vannak most ami nem tetszik) meg a költözésre (szerencsére ennek nagy része outsourcingban megy) meglátogatom a családot, barátokat...

Mindenük közös, csak az anyanyelvük nem

A bejegyzéscím egy az egyben plágium, ennek a cikknek kapcsán jött az ihlet, hogy tényleg, írhatnék erről is, szerintem annak is érdekes téma aki nincs hasonló helyzetben. Legalábbis az elején, sokan kérdezgettek engem hogy nem zavaró-e hogy A. nem magyar. Először is, szerintem minden vegyes páros helyzete más, sokban függ attól hogy melyik országban élnek, mi ehhez képest a közös nyelv, beszélik-e és mennyire jól egymás anyanyelvét, milyen nyitottak stb. Ezért én csak a mi nevünkben tudok nyilatkozni.
Először is, tudni kell rólam hogy gyermekkoromban néhány évet az akkori NDK-ban töltöttem. Ott tanultam meg írni-olvasni, ami azért elég meghatározó (és óriási szerencse). Később továbbfejlesztettem ovis német szókincsemet, és állítom, hogy már igen jól beszéltem a n. nyelvet amikor A.-val megismerkedtünk. A megismerkedés részleteit most hagyjuk, ez külön posztot érdemel
kulcsszavak: lift, mélygarázs, buli , táska, kóma, tetőterasz, krokodil, jegesmedve. Lényeg, hogy mindez Mo-on történt. Ő akkor jött ide, dolgozni, és egy kukkot sem tudott magyarul, sőt, a magyarokról is keveset. Az volt a terve, hogy két évet kibír itt, még ha rossz is lesz (asszem nem lett az, elvégre három évet maradt), mindenesetre abban már nagyban különbözött az ide érkező külföldiek többségétől, hogy megvolt benne az elhatározás, megpróbálja megtanulni ezt a nyelvet. Ő úgy fogalmazott, ez a minimális tisztelet jele az ország iránt, ami otthona lesz néhány évre. Adott volt tehát nálunk, hogy a közös nyelv a német, és Mo-on élünk, ez utóbbi persze kedvezett annak, hogy - mivel engem és a családomat, barátaimat megismerve csak erősödött a késztetés - megtanuljon magyarul. El is kezdett tanulni, tanfolyamon és live úgymond. Van abban valami, hogy egy nyelvet igazán az ágyban úgy lehet megtanulni, ha az adott országban élünk. Sosem zavart engem hogy (főleg az elején) nem az én anyanyelvemen beszélünk. Mindent ki tudtam fejezni, ha nem jutott eszembe egy szó, hát akkor körülírtam. A magyar közmondásokat szó szerint lefordítottam, és vicces módon még akkor is, ha ez úgy nem létezett a németben (de sokszor igen, ami még engem is meglepett), akkor is értette és remekül szórakozott rajtuk. Igazából az én élő, aktív szókincsem is rengeteget fejlődött ezalatt (ja, nem a magyar, hanem a német). Ráadásul olyan volt az egész mint egy folyamatos szellemi kihívás, tréning, játék, stimuláció. Meg kifejezettem élveztem néha, hogy ha a barátnőimmel vagy a családommal telefonáltam magyarul, nem értette miről van szó. Én voltam a titokzatos magyar nő, hehe. Ha olyan társaságba mentünk ahol nem tudtak németül vagy angolul, akkor mindig fordítottam, ez sem volt megerőltető és egyikünk sem érezte sosem kellemetlennek. Angol nyelvű színdarabokra jártunk, feliratos mozikra. Közben, a három Mo-on töltött év alatt szép lassan A. megtanult magyarul annyira, hogy szinte mindent ért és folyékonyan el tudunk beszélgetni. Már el kell bújnom ha egyedül szeretnék magyarul telefonálni.
Kialakult közben egy keveréknyelvünk is, ami részben szóviccekből áll, bizonyos dolgokat ő is mindig magyarul mond nekem, német szó magyar ragozással vagy fordítva stb.
Amikor No-ba költöztünk, ő jobban aggódott amiatt, hogy elfelejthet magyarul mint én, ezért rendszeresen követeli hogy beszélgessünk, különösen attól retteg hogy majd nem érti a gyerekeit (akik tőlem persze következetesen csakis magyar szót fognak hallani, pláne hogy amúgy minden és mindenki német lesz körülöttünk). A keveréknyelvet asszem majd hanyagolni kéne...
Igazából azt gondolom, hogy a másik iránti tisztelet és nyitottság az, ami fontos. Sok az olyan külföldi aki éveket tölt Mo-on, magyar féllel él párkapcsolatban és mégsem beszél semmit magyarul az igen-nem-gulyás alapszókincsen kívül. Mindig az jut erről eszembe, vajon ezeket az embereket tényleg érdekli a másik? Az ő személye, kultúrája, hogy honnan jött, mit miért tesz és gondol? Ennek azért fontos része a nyelv. Én sosem vártam el hogy A. megtanuljon magyarul, de nekem nagyon jól esik hogy ő magától úgy állt hozzá, hogy veszi a fáradságot. Persze, lehet hogy szerencsés is, mert jó a nyelvérzéke, van akik eleve nehezebben tanulnak nyelveket. Egy kétnyelvű kapcsolat a nyelvi humornak is végtelen tárházát biztosítja, sosem unalmas. A. nyelvújító törekvései már szállóigévé váltak nálunk: a kuckuclé (köhögés elleni szirup), vagy a mangalica-férfi (paraszt).
Viszont kétségtelen, hogy több erőfeszítéssel jár egy ilyen kapcsolat, hiszen néha a másik megértése, és a saját magunk megértetése is picit nehezebb mint lenne amúgy, de ez szerintem egyáltalán nem baj, az ellustulás veszélye a kapcsolatban ezzel is tovább csökken. Folyamatosan tanulunk egymástól...és segítünk egymásnak, már ha csak a nyelvi dolgokat nézzük is.

U-Day mínusz 2 hónap

Németül a költözés Umzug. Mi úgy szeptember 15 körül szeretnénk költözni, ezért nevezzük a mostani időpillanatot U-Day mínusz 2 hónapnak.
Ez tehát még csak a kezdet. Mi is várhat ránk?
Tudni kell, hogy N.országban nagyon élénk a lakásbérletek piaca, ami egyrészt annak köszönhető hogy az emberek nagy része bérel és nem tulajdonol (ez pedig a magas ingatlanáraknak és a bérlők erős jogi helyzetének köszönhető), másrészt pedig elég erős a munkahelyváltás miatti mobilitási hajlandóság, tehát teljesen normális hogy az emberek költöznek ide-ode, keresztül-kasul az országban.

Most egy igazán felkapott és jó környékre költözünk, ami azt jelenti, hogy vsz. egy tényleg jó lakásra sok jelentkező lesz és közülük kell méltónak bizonyulnunk a bérleti jog elnyerésére. Az előszűrés sokszor már telefonon megtörténik, az (általában) ügynök hallhatóan szemrebbenés nélkül megkérdezi foglalkozásunk, pontos jövedelmi helyzetünk, nemi betegségeinket szociális alkalmazkodóképességünk mértékét satöbbi. A szociális alkalmazkodóképesség a gyermekek és háziállatok számának szorzatával fordítottan arányos. A dohányzás újabb 10 pont levonás a képzeletbeli pontszámból. Ebből a szempontból tehát (egyelőre) jó esélyekkel indulunk, tiszta szerencse az is, hogy nem hordok fejkendőt és nincs akcentusom.
Tulajdonképpen a fajtatiszta állatokhoz hasonlóan, bevezethenének egy olyan rendszert, hogy "bérlő-kiskönyv" amely tartalmazná az adott személy mint bérlő teljes pedigréjét, úgymint "2004. szeptember elsején a szomszéd gépkocsibeállóhelyéből elfoglalt 5 négyzetcentimétert" és hasonló kihágások.
Csodálkozom is, hogy ebben az országban, ahol a hétvégi telkeken a sövényméret nem haladhatja meg a másfél métert (plusz kb. 500 egyéb szabály amely a növények elhelyezkedését, a vetemény arányát a dísznövényhez stb. regulázza), ez még senkinek sem jutott eszébe. (Jó, persze, az adatvédelmi biztosok korában ez azért még itt sem túl valószínű.)
Sajnos a túlkereslet miatt van az is, hogy itt a bérlőnek kell fizetnie az ügynököt, a jutalék általában a havi bérleti díj 2-2,5-szöröse.
Jó hír viszont, hogy az állásváltoztatás miatt költözés költségei itt teljes mértékben levonhatóak az adóalapból.

Hétvégén megyünk nézni az első néhány lakást. Rutinosabb ismerőseinktől kaptunk néhány tippet:

1. Ha idősebb hölgy a tulajdonos, mondjuk azt hogy patikus/orvos gyermekei vagyunk, és nemsokára megörököljük a papa praxisát. Abszolút megbízhatóságot, biztos egzisztenciát sugalló tény. Hátránya, hogy onnantól a reumagyógyszerének receptjeit ránk bízza. Amennyiben összefutna apáinkkal, tanítsuk be őket néhány jól csengő latin kifejezésre, kezük kérgességét fogjuk a kerti munkára amellyel kompenzálja a gyógyszertárosi munkát.

2. A megbeszélt megtekintési időpontra öltözzünk ki. Nem öltöny-nyakkendő-kiskosztüm, de hanyag eleganciájú ruházat jól látható márkanevekkel előnyös lehet, ápolt frizura, teniszkönyok jó cipő magától értetődő kell legyen. Azért ne keltsünk túl intellektuális benyomást sem, ez riasztólag hathat ("ezek majd túljárnak az eszemen!"). Mosolyogjunk sokat, érdeklődjünk a közelben található golfklubokról.

3. Ha fizetésünk, állásunk nagyanyánk lábmérete után érdeklődnek, felháborodás, és a "mi közöd hozzá?"-attitűd helyett szemrebbenés nélkül, angyali mosollyal közöljünk egy hatalmas összeget és valami (még hihető) magas állást.

4. Mindenképpen hosszú távú szándékainkról biztosítsuk a tulajdonost (ügynököt), előnyös ha félhangosan tervezgetünk a lakásnézés közben, hogy "majd 30 év múlva itt milyen jó lesz, ideteszem a karosszéket" stb. Amúgy a felmondási idő (a bérlő részéről, a bérbeadó ugyanis itt N.országban nem mondhat ám fel csak úgy) 3 hónap és nincsen kötelező bérleti idő.

A költözés és költöztetés technikai részleteiről a következő posztban írok majd, illetve beszámolok az első néhány lakásról.

álláskeresés N. országban - 3. rész

Ismét változások történtek, mert mint tudjuk, az élet csak korlátozottan engedi tervezni magát (szerencsére). Mondjuk ez az ország eléggé inspirál arra, hogy totális kontroll alá vonja az ember az élete minden területét, semmi teret nem engedve spontán örömöknek és véletlen eseményeknek. Tegyük fel hogy a véletlen események bekövetkezése esetén 50-50% arányban oszlanak meg az események előjel szerint, azaz fele jó, fele rossz. Ez a n. emberek számára vállalhatatlan kategóriájú kockázat, inkább történjenek lagymatag és közömbös dolgok, amik azonban tervezhetőek. Folyamatosan igyekszem kivonni magam ez alól:)
Most ott tartok tehát hogy a majdnem fatális burnoutbol szerintem már kifelé jövök, július végéig dolgozom még mint tanácsadó a n. közszféra legnagyobb munkaadójánál, amelynek fő, egyetlen és sikeres terméke a biztonság (mostanában a fő exportpartner Afganisztán, és kicsit kezd megnőni a a termék gyártása során tapasztalható emberi erőforrás veszteség). Utána elutazunk A.-val 3 hétre Svédországba biciklizni kocsikázni meg csak úgy ülni egy tó partján és nézni kifelé a fejünkből és a Hütte-ből . Utána még november végéig papíron van munkám, csak a jó magaviseletem és az iparág titkainak védelme sok túlóra miatt fel vagyok mentve a munkavégzés alól, hát van rosszabb helyzet az életben. Utána meg már nincs (és sajnos a Volvótól is meg kell válnom). Amióta erről a munkaügyi központ is tudomást szerzett, kaptam is egy időpontot már most hogy jelenjek meg egy tanácsadó elbeszélgetésre. Ennek számomra abban az esetben van jelentősége amennyiben nem rögtön decembertől lenne új állásom, és így jogosult lennék munkanélküli segélyre (amely egyáltalán nem ártana a családi kasszának). Hát ez valószínű. Majd beszámolok róla milyen volt, eddig pozitív, mert írtam nekik egy e-mailt hogy nem jó az időpont és kaptam másikat. Addig próbálom leküzdeni a munkaügyi központtal kapcsolatos előítéleteimet és ellenérzésemet...lelki szemeim előtt segélyért sorba állók sora illetve átképzendő kamionsofőrök hada jelenik meg, hát meglátjuk velem mit tudnak kezdeni.
Közben ugyanis egészen más terveim vannak. Vagyis hogy még egyáltalán nincsenek terveim. Lehet hogy ez nálam egy előrehozott (?) midlife crisis (bár leginkább semmi ertelme felcímkézni). Szóval, minden valoszínűség szerint, egyetemi tanulmányaim alapján elérkeztem a Maslow-piramis legtetejére (vo: önmegvalósítás), és mivel arra rájöttem hogy ez nem az eddigi munkám és az ezen a pályán fellelhető perspektívák egyike sem az, ezért mást kell keresnem. Már megpendítettem a 2. részben is, hogy kereső fázisban vagyok, és ez még mindig így van.
Eszem ágában sincs decembertől újra beszállni a mókuskerékbe, de ez nem azt jelenti hogy tétlen leszek. Az már kezd körvonalazódni hogy mivel nem értek a kenyérsütéshez ezért pékként nemigen fogok állást kapni, elkerülhetetlen valamiféle tovább-, át- vagy kiképzés.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy A., aki karrierügyileg éppen teljesen más szakaszban van mint én, azaz ő nagyon is tudja mit akar (szerencsére, mivel egy háztartásban két útkeresőt egyidejűleg nem engedhetünk meg magunknak), ennek érdekében éppen pályázik, és mivel szabad kezet kapott tőlem földrajzilag, ezért fogalmam sincs hogy októbertől hol leszünk (legkorábban szeptember végén tudja ehagyni a jelenlegi munkahelyét), ami kicsit megnehezíti az én tervezésemet, de ezt jelnek veszem arra hogy még ne is tervezzek. Update: közben, örömteli eseményképpen eldőlt hogy Stuttgartba költözünk. Én ennek örülök, ott vannak barátaink is, és csak 200 km délre. Remélem a klíma is jobb lesz kicsit:) A. szerint nekem ez az első lépés vissza Mo-ra, hiszen Svábföldre megyünk. Hamarosan tehát posztolok a lakáskeresésről, amit most kezdünk. Ez itt egy külön esemény és valóban érdekes, mivel nagyon élénk a lakásbérleti piac keresleti oldala (sajnos), ezért aztán számos vicces szituáció várható.

Hamburg, a hanzaváros

Három napra Hamburgba vetett minket a sors, N.ország Berlin utáni második legcoolabb (állítólag) városa tőlunk kb. 500 km-re van. Már annyi mindent hallottunk róla, de még egyikünk sem járt ott. Tudni kell, hogy Niedersachsen tartomány és persze Hamburg lakóinak nagy része szerint Kölntől délre már Bajorország kezdődik és az emberek nem tudnak rendesen németül beszelni. Tény, hogy állítólag Hannoverben és Hamburgban beszelik a legtisztábban ezt a szép nyelvet, azaz az ún. Hochdeutsch-ot. Emiatt sokan beképzeltnek tartják őket, ők magukat viszont nyitottnak és közvetlennek, valamint világfiaknak.
Nagy élmény volt. Szeretném kiemelni a legjobb és a leggázosabb élményünket, hogy meglegyen a kontraszt.
Best: hajókirándulás az Elba-torkolatban elhelyezkedő gigantikus méretű kikötőben. Ide áramlik az ázsiai áruk nagy része, óriási, többezer kamionnyi konténerrel megrakodott teherhajókon. Az egyik amit láttunk, csak széltében 60 méteres volt. Csupán 12 fős legénységgel hajózik, akik nyilván alig látják egymást az úton, a hatalmas hajó olyan lehet mint egy szellemváros. Nem véletlen hogy jól felszerelt kalózok kedvelt célpontjai, akik a rakomány óriási értéke miatt váltságdíjra utaznak. Az egyik szárazdokkban éppen Abramovics egyik új óriási luxushajóját építik, körbe volt függönyözve hogy ne láthassa senki. A Queen Mary óceánjáró is rendszeresen behajózik ide. Az Elba partján pedig megcsodálhattuk a nemtegnap meggazdagodott polgárok luxusvilláit, melyhez képest a Rózsadomb = mucsa.

Worst: Hamburg hírhedt vigalmi negyedében, a Reeperbahn-on délután hat órakor fényes nappal az egyik hivatásos, miközben elsétáltunk a megélhetését biztosítandó, vörös lámpával megvilágított ház előtt, hirtelen kivágta az ablakot és megpróbált leönteni vízzel (legalábbis valami átlátszó folyadék volt az üvegben) miközben éktelenül ordított, hogy tűnjek el onnan. A német Schlampe jelzővel illetett, amelynek jelentése kurva "ledér erkölcsű nő". Rögtön beugrott hogy melyik mondást javasoljam feldolgozni A.-nak a magyar blogjába: "bagoly mondja verébnek hogy nagyfejű". Máig sem tudjuk mi válthatta ki hirtelen dühét, hiszen nem bántottam, csak néztem, és hát gondolom azért átlátszó az üveg ami mögött ül, hogy látható legyen (vö. kirakat). A. szerint persze azért történt mert megirigyelte őt tőlem hirtelen. Van is mire irigynek lennie mondjuk konkrétan ugyanis sokkal jobb az egy pasira eső legombolt pénz arányom, mert A. egy cukor.
Amúgy ez a helyzet annyira nem volt vicces ott helyben, A. is megszeppent, kicsit benne volt a szituban hogy na, most előrontanak a csaj védelmezői és elkergetnek minket, fussunk de nagyon gyorsan. Így aztán sietősen távolodtunk, onnantól nem nagyon mertünk se jobbra, se balra nézni és inkább biztonságosabb vizekre eveztünk, szó szerint, ugyanis a Speicherstadt felé vettük az irányt. Ez Hamburg Velencéje, azaz az Elba által körülfolyt háztömbök, apálykor hajózható utcákkal, rengeteg gyalogos híddal összekötve.

Egyéb élmények: ettünk finom halakat, aludtunk olcsó szállodában, sétálgattunk a belvárosban. Sajnos Hamburg nagy része is, mint N.ország legtöbb nagyobb városa, a gonosz angolok és amerikai szövetségeseik fejlett légihaditechnikájának köszönhetően a 20. század derekán a földdel vált egyenlővé, így aztán az igazán régi épületek, műemlékek, templomok nem tengenek túl, de van bőven szép látnivaló. Sok épületet úgy építettek újjá, hogy szinte megegyezik az eredetivel, és majdnem réginek is néz ki.

spanyol kitérő

Feléledtem kicsit poraimból, és hogy ne legyen uncsi, most egy másik ny-európai országot veszek górcső alá. A. Spanyolországban, azon belül a déli Andalúziában, Granada városában töltött fél évének szerencsére vége, de azért próbáltunk a külön töltött időt kompenzálandó, kellőképpen profitálni a dologból. Minden héten 4 napot töltött ott, és mivel nincsen közvetlen repülőjárat Frankfurtből, az átszállás miatt egy irányba úgy 7-8 órás az út. Neki olyan szerencsés természete van, hogy mindenhol jól tudja magát érezni a világban, ezért egészen jól viselte ezt az időszakot, eközben barátokra is lelt és picit megtanult spanyolul. Kétszer meg is látogattam, 1-1 hosszú hétvégére, először decemberben, másodjára pedig április elején. Teljesen szubjektív tapasztalataim leírása következik, fontossági sorrendben:

Granada, mint shoppingparadicsom: kedvenc fehérneműmárkáim, amelyek N.országban felháborító módon és a kapitalizmus és a szabad áruforgalom szabályainak ellentmondva egyszerűen nincsenek, itt megtalálhatóak voltak, már ezért megérte odamenni. Amúgy pedig rengeteg apró üzlet van, egyedi tárgyakkal. Árban minden kategória van, de fantasztikus dolgokat lehet venni teljesen átlagos áron. Több olyan üzlet is volt, ahol cipő plusz hozzávaló táska párosításokat lehetett kapni, azóta is nagy fájdalmam, hogy ezt végül kihagytam, egy türkizkék kígyóbőr-mintásra fájt a fogam, és nem mertem aztán rábízni A.-ra hogy egyedül vegye meg. De kiderült hogy alábecsültem, mert az utolsó héten hozott nekem egy pólót meg egy ruhát, amik egyszerűen hihetetlen jól néznek ki és tökéletesen eltalálta a méretem is. Bár kerülni szoktam a márkanevek említését (nem tudom miért, hiszen nem tilos a jót ingyen reklámozni:) most kivételt kell tennem, a spanyol Desigual

márka darabjairól van szó. Kép a ruháról fent, a modell nem én vagyok, bár szerintem rajtam se állnak rosszul a cuccok. Szerencsére nem kifejezettem munkahelyi viselet, hacsak nem állatkereskedésben dolgozik valaki és a kanárik közé kíván rejtőzni, ez főleg a pólóra érvényes ami nagyonszínes.

Granada, mint koncerthelyszín: véletlenül pont akkorra esett az áprilisi látogatásom, amikor a svéd Mando Diao és a skót Franz Ferdinand (meg egy Kissogram nevű, noname zenekar) is arra jártak, és találkoztunk is velük, ők egy színpadon zenéltek mi pedig lent őrjöngtünk. Utóbbiakat most láttam negyedszerre élőben (szeretem, na, amúgy a Volt Fesztiválon lesznek idén Mo-on), a bikaviadal-aréna mint helyszín érdekes volt, a parkolást a helyi maffia felügyelte.

Granada mint a tapas fellegvára: szinte minden bárban adnak a rendelt ital mellé egy adag tapast (így nevezik a kis, sós ételadagokat, ami gyakorlatilag bármi lehet, pár szem olajbogyó vagy akár polipsaláta), felár nélkül. Ha több italt rendelsz, mindig különbözőeket hoznak. Így gyakorlatilag jól is lehet lakni 3-4 sör (víz, üdítő...) árából. Ezek színvonala nagyon eltérő, volt iszonyú finom saláta, de "egyszerű" sonkás szendvics is.

Granada mint látványosság: már a természeti kulissza fantasztikus, az ősztől tavaszig hóval borított Sierra Nevada hegység láncolata húzodik a város mögött. Vicces volt amikor 25 fokban síruhás emberek vártak a buszra, amely 40 perc alatt a sípályákhoz viszi őket a városból. A tenger kicsit messzebb van, kb. egy órányira autóval, de ez sem vészes. Amikor nem autópályán mentünk hanem a hegyekben tekergő szerpentinen, fantasztikus hegyek és völgyek, eldugott villák, kis, fehérre meszelt házas falvak (és olajfák amerre a szem ellát) váltakoznak, hányingerem igazán nem a látvány miatt volt. Maga Granada óvárosa fantasztikus hangulatot áraszt, az egyik dombon helyezkedik el az Alhambra, ami az egyik leggyönyörűbb épület- és kertegyüttes a világon, a mór építészet gyöngyszeme. Azért az utána ott magukat befészkelő keresztény uralkodók is őrizték a hely szellemét. A vele szemben elhelyezkedő dombon pedig az Albaicín-negyed található girbegurba utcácskáival, fehér házaival, és a hírhedt, nem közbiztonságáról híres cigánynegyeddel, amely egyúttal számos flamenco-bár otthona. A város nekem kicsit már Afrika kapuja, rengeteg a mór műemlék és észak-afrikai beütés minden fronton, manapság az illegális bevándorlók, árusok és dílerek tömkelegének kedvelt tartózkodási helye.

a szezont a fazonnal

A környékünkön rengeteg a spárga- és eperföld, és ezeknek a szezonja is nagyjából egyszerre van (nevük németül Spargel és Erdbeer). Az egész környék tele van az Európa-Parlamentbe száműzni kívánt politikusok képeivel Lipp gazda messziről sárgán világító standjaival, ahol 5 féle spárga és egyféle eper kapható, a hét minden napján, minden mennyiségben. Mivel az egyik stand tőlünk 300 méterre helyezkedik el, egy pár hete és valószínűleg már a szezon végéig (még szűk egy hónap), ezek a primőrök képezik étkezésünk alapját, A.-val szinte minden nap meg tudjuk enni, ráadásul egészégesek (helyi, szezonális termékek tele vitaminnal) és a helyi gazdát támogatjuk vele, tehát triplán jó érzéssel vándorolhatnak a gyomrunkba. Nagyon változatosan lehet elkészíteni mindkettőt (bár az epret én legszívesebben minden nélkül egyszerűen befalom, a spárga viszont sajnos nyersen nem ehető, sütve-főzve viszont olvasztott vajjal, hollandi mártással, vagy pitében, netán csőben sütve....stb.), de most a kedvencemet osztom meg, ami egyesíti a kis piros bogyót a hosszúkás, aromás szárral és mellesleg igazi vizuális élmény is. Ez a recept sült húsokhoz köretként, előételnek, de könnyű nyári vacsoraként önmagában is működhet:

Spárga-eper-rukola saláta

Hozzávalók, 2 személyre:
750 g spárga (fehér és zöld vegyesen is lehet)
só, cukor, vaj (utóbbi csak ha sütjük, lásd lejjebb)
250 g eper
50 g barna cukor
50 ml fehér balzsamecet (a hagyományos fekete is jó, ízben nem nagy eltérés, csak szebb a fehérrel)
1 ek jó minőségű salátaolaj, pl. olíva
só, bors
100 g rukola
2 ek fenyőmag
egy csokor friss bazsalikom (amely az eper szeretője)

Elkészítés:
Eltávolítjuk a spárga fás részeit és meghámozzuk (a zöldet nem kell), 3-4 centis darabokra vágjuk.
Ezután kétféle elkészítési mód közül választhatunk: vagy megfőzzük bő sós-cukros vízben (a fehéret 15 percig, a zöldet 10 percig), vagy megsütjük, szerintem úgy sokkal finomabb lesz. Ehhez tepsibe vagy nagyobb jénai tálba tesszük a spárgát, olvasztott vajat, sót és egy-két evőkanál cukrot teszünk rá, 200 fokos sütőben kb. fél óra alatt puhul meg.
Az epreket félbe- vagy negyedbe vágjuk.
Az öntethez a cukrot karamellizáljuk, majd felöntjük fél deci forró vízzel és a szintén forró ecettel. Felfőzzük és 5-7 percig kis tűzön forraljuk.
Végül lehúzzuk a tűzről, sóval, borssal fűszerezzük, és elkeverjük az olajjal.

A spárgát az eperrel és a rukolával elrendezük tálakon (vagy egy nagy salátástálban összekeverjük). Az öntetet eloszlatjuk rajta, és belekeverjük az apróra tépkedett bazsalikomot. 30 percig állni hagyjuk.
Tálalás előtt pirított fenyőmagot szórunk a tetejére, friss borsot őrlünk rá.
Lehet variálni úgy is, hogy kevesebb spárga, több a rukola (vagy akár más salátakeverék), akkor kicsit könnyebb lesz, inkább köretnek való. Ha viszont az eper arányát növeljük a spárgáéval szemben, az öntetben pedig a cukor több, az ecet kevesebb, akkor inkább desszert irányba tolódik a dolog.
A recept forrása: http://www.chefkoch.de/, de változtattam néhány dolgon.

burnout and blackout

Megvan-e az nektek is, hogy amikor már minden eldőlt, elrendeződött és már csak ki kell várni a végét, akkor a legnehezebb? Addig valahogy tartja magát az ember, pedig nagy volt a nyomás (vagy talán éppen azért, az adrenalin dolgozik a vérben?). Amikor a futó már látja, hogy biztosan beér a célba és nem veheti el tőle senki a helyezését, na szerintem azt a pár lépést a legnehezebb megtenni. Az egyetem után az első munkahelyemre többek között azért vettek fel, mert a pszichológiai teszt szerint (amely során állatos képek kapcsán kellett választ adni különböző kérdésekre, nagyon nehéz volt kitalálni hogy mondjuk nem a görényt vagy a lajhárt kell választani annál, hogy melyik állat lennék szívesen) erősen átlagon felüli a stressztűrő képességem. Akkor még büszke voltam erre. Csakhogy sajnos ez egyáltalán nem azt jelenti hogy rám kevésbé hat a stressz. Magasabban van a küszöb, és akkor veszem észre hogy baj van ha már tényleg nem bírom. Akinek például a fájdalomküszöbe magasabb, vagy netán nincs is fájdalomérzete, az is hasonlóan veszélyes: később érzi meg a bajt. Ki merem jelenteni hogy én vagyok az egyik legkevésbé hisztis nőszemély a világon. És ez a bizonyos küszöb tényleg nagyon magasan van nálam. Amikor az átlagember (nem csak nők) kábé a sírógörcs határán jár, én akkor szoktam összedörzsölni a tenyerem, feltűrni az ingujjam (csak a kép kedvéért), elfog egy bizonyos megszállottság, hogy "na, akkor oldjuk meg!". És megoldottam, szinte mindig. Például ilyesmiket: megtaláltam az eldugott katonai objektumot ahol jelenésem volt egy egyhetes tanfolyam megtartására 12 n. katonatisztnek, ötszáz kilométer levezetése után, zuhogó esőben, 38 fokos lázzal, és megtartottam a tanfolyamot, közben az egyik résztvevő számára egy amatőr pszichoterápiát is rögtönöztem, miután a megtanulandó újdonsággal szemben érzett frusztrációját és önértékelési zavarait próbálta ellenem intézett támadásban levezetni.
Vagy: éjjel kettőkör az egyik balkáni főváros repterén mínusz 10 fokban testemmel védelmezve a hiéna taxisoktól bőröndömet, elértem hogy eljussak szállásomra, sőt számlát is kapjak a fuvarról. Vagy: a reptéri rendszerek számtalan módon való kitrükközése hogy mégis eljussak a célvárosba, ha saját vagy más hibájából ugyan, de: nem volt érvényes jegyem, nem volt igazolványom, nem volt sem pénz sem kártya nálam, valamely reptér kiszolgáló személyzetének egy csoportja (az egyik német szervezet neve UFO) sztrájkol, et cetera. Ezeket most ne részletezzük, többszáz repülőút során bizony ezek mindegyike előfordult már. Vagy: egy héten belül új lakást találni otthonomtól 1100 kilométerre. Vagy: egy 12 órás, átlagosnak tekinthető, x ország védelmi minisztériumában eltöltött munkanap mellett, melynek során többek között kétórás előadást tartok a rencerről egyszáztizennégy alezredesnek, menedzselem a bp-i lakásunk kiadását, nem felejtem el a családi ünnepeket és beadok három javaslatot a főnökhöz amelyek bizonyosan nem engem tesznek gazdaggá. Vagy: nem jelentem fel x-et súlyos munkahelyi mobbing miatt melyet hónapokon át viselek el (egyáltalán nem némán, mártírként, sőt), pedig megnyerném (jó dolog a jogvédelmi biztosítás), mert elvből nem taposok el gerinc nélküli csúszómászókat, ragacsos lesz tőle a cipőm talpa. Vagy: egy hibásan beállított modem és jómagam koprodukciójában létrejött többmilliós internetszámla esetén elintézni hogy ne nekem kelljen kifizetni, holott. Vagy: két éves házasság alatt több napot tölteni külön mint együtt és ennek ellenére nem tönkretenni, sőt.
Azért voltak nyugisabb napok, hetek, órák, évek....(ezek nélkül még egy atomcsirke is kukorékolni kezdett volna).

Mindenki annyi terhet hordoz amennyit bír, és tisztában vagyok azzal is, hogy ezek többsége a saját tudatos döntéseim következménye, enyém a felelősség. Nem panasz ez hát, én választottam, rinyálni nem ér, sőt semmiért nem adnám ezeket a tapasztalatokat. Csak tudni kell abbahagyni, idejében. A kiégés fázisai: 1. idealizmus: túlzott lelkesedés, fokozott teljesítmény 2. realisztikus szakasz, amikor a lelkesedés alábbhagy 3. kiábrándulás, amikor a munka már nem jelent örömet 4. frusztráció 5. apátia: az illető már a magánéletben sem örül semminek. Jelenleg stabil 4-es szinten vagyok, de nem kéne eljutni az 5-ösre.
Persze, már döntöttem, ennyi volt, meg is van a vége: július.

De aztán, miközben azt hiszem hogy már minden a legnagyobb rendben, egyszercsak elsötétül egy monitor, majd néhány óra múlva egy kórházi ágyon találom magam egy másik (szerencsére nem sötét) monitoron lógva, és végigpereg egy film aminek kiragadtam néhány képkockáját fent. (Régóta tervezem hogy lerántom a leplet a n. egészségügyről, mert az sem tökéletes, csakhogy a kisvárosi kórházban eltöltött időre semmi, de semmi panaszom nem lehet sem orvosi színvonal, sem tisztaság, sem emberség, sem semmi tekintetében úgyhogy befogom a pofám - na jó, egyvalami: a vénámat csak harmadszorra sikerült megtalálni és ezért szétszurkáltak de ez igazán nem az ő hibájuk, meg elnézést is kértek érte. Biztos hogy nem mindenkinek ilyen jók a tapasztalatai, de lehet hogy engem aznap ezzel már nem akart terhelni a sors, vagy mi.)

Az előző döntő változtatáshoz az életemben egy autóbaleset kellett (bár az a változás nem a munkával volt kapcsolatos), most pedig....ijesztő hogy akkor jön a sokkoló esemény amikor pedig már döntöttem hogy kiszállok.

Most van min gondolkodnom, mindenesetre rájöttem arra is hogy azért még képes voltam a 4-es szintnél behúzni a vészféket, ez kicsit vigasztal, meg az is hogy ezután csak jobb lehet. Különben is, azon kapom magam hogy tervezgetek...olyan vagyok mint a GPS-em, ha netán letérek a tervezett útvonalról, azonnal újraszámolok a célig.