nem csak német kultúra

Most kissé elkalandozom témablogom bevált céltábláitól és összegyűjöttem egy csokorba, hogy mely kulturális fogyasztási cikkek inspirálják mostanában az atomcsirkét. Vigyázat, a csokor színes és összetett, a közös nevező én vagyok. Illetve van mégegy közös dolog, várom az ötleteket kommentben.

1. Peter Fox: Stadtaffe (Városi majom)
A német Seeed egyik frontemberének szólóalbuma zseniális, mind a szövegeket, mind a zenei stílust illetően (pop-hiphop-reggae-dancehall nagyzenekari aláfestéssel), egyetlen negatívum, hogy sajnos minden egyes hallgatása csak növeli bennem a Berlin iránti vágyat, különösen a "Schwarz zu Blau" című szám (kb: Feketéből kék), ami az átbulizott berlini éjszaka utáni hazatérés hangulatát hihetetlen jól megragadja, tágabb értelemben pedig az urbánus lét embertelenségét poétikus köntösbe burkolva, felér egy a város iránti szerelmi vallomással. Íme, a videjó:



2. Guns N' Roses: Chinese Democracy

Axl 15 év után összeszedte magát annyira, hogy kiadott egy új lemezt, sajnos rajta kívűl már csak egyetlen eredeti taggal a bandában. De amit 14 évesen (és utána is) szerettem, ez engem egyszerűen csak elfogultsággal tölt el, a sok kritika ellenére szerintem ez egy nagyon jó kis album lett. Aki szereti az Axl-ra jellemző szókimondást, dekadenciát és nyávogást, annak ez is tetszik, még ha a Use Your Illusion duplaalbumot nem is éri utol. Engem még az sem tántorított el a rajongástól hogy 2006-os budapesti koncertjükön mintegy 4 óra késéssel jelentek meg a színpadon. Most éppen a következő számot szeretem nagyon, a szövege miatt is (sajnos hivatalos videó még nincs, így meg kell elégedni az album képével):



3. Dave Eggers: Az elveszett fiú
Ez nem zene, hanem egy könyv, a csirkének nem csak a füle nagy hanem olvasni is igen szeret. Manapság nehéz a tyúxarból kiválogatni az értékes magvakat, de én igyekszem azért.
A könyv igaz történet, egy szudáni menekült fiú hányattatott életét meséli el. A személyes sorson kívül az igazán érdekes, hogy közelebb visz Afrika megértéséhez és betekintést nyerhetünk a nemzetközi segélyszervezetek működési mechanizmusába. Miután elolvastam a könyvet, kevésbé gondolom hogy egy összeg adományozásával valóban segíthetek. De nem kell mindenkinek elmennie hónapokra menekülttáborba önkéntes segítőnek sem. Éppen elég, ha ott, ahol élünk, emberként kezeljük őket, és segítünk nekik beilleszkedni.

4. Gran Torino
A legjobb film az utolsó hónapokból amit láttam moziban. Eredetileg nem is volt túl sok kedvem hozzá, de mivel A. fanatikus Clint Eastwood rajongó, nem sok esélyem volt elkerülni. A filmet a most 78 éves ikon rendezte és egyben főszereplője is. Hihetetlen hogy azért nem kapott Oscar-t mivel már 60 évesen úgyis életmű-Oscart kapott. Pedig simán megérdemelte volna. Clint Eastwood messze kinőtte már a westernt, de ebben a filmben mégis újra felfegyverkezett magányos hőst alakít, még ha másfajtát is. Egy detroiti lepukkant külvárosban járunk napjainkban. Itt él az öreg és megkeseredett Walt Kowalski, lengyel bevándorlók fia, koreai veterán, akinek egyetlen kincse a Ford Gran Torino, amibe 72-ben maga épített bele egy alkatrészt a futószalagon a gyárban. Felesége elvesztése után rádöbben hogy egyedül maradt: fiai utálják (ez kölcsönös), szomszédai koreaiak, akiket mocsári patkányoknak nevez, bandaháborúk uralják az utcát. Miután a szomszéd koreai srác megpróbálja sikertelenül elkötni a járgányt, különös barátság veszi kezdetét... A sztori kiváló, van mondanivalója is bőven, azonban már csupán a főhös cinikus, gonosz, politikailag inkorrekt beszólásai miatt érdemes megnézni. Egy dráma, amit végig lehet röhögni. A zenéjét is szeretném megszerezni, Jamie Cullum azonos című száma gyönyörű. Ezt ágyaztam be tehát, mivel szerintem a trailer valahogy nem adja vissza a hangulatot, és a legjobb mondások sincsenek benne:

+ 1. Boris Vian: Tajtékos napok
Szintén könyv, és azért pluszegy, mert ez igazán nem új mű, magam is másodszorra olvastam nemrég, ráadásul n. nyelven, de az író, aki a szürreális, kissé polgárpukkasztó irodalom zsenije, ezzel a regénnyel egyszerűen tökéleteset alkotott. Kevés olyan könyv van, amely a szépséget, a humort és a cinikus brutalitást ilyen irodalmi színvonalon tömöríti magába, a világ egyik legszebb és legtragikusabb szerelmes regényét alkotva. Mégsem lesz tőle szomorú aki olvassa. Akik a mai világban már elfelejtették vagy sosem tudták, milyen a tiszta szerelem, azoknak különösen ajánlom. Gasztromániásoknak is csemege lehet, az egyik mellékszereplő, a hobbifilozófus szakács Nicholas alkotásai leírva is fenomenálisak. Itt található egy bővebb leírás a történetről.

a németek és az adózási morál

Nem tudom, hogy van-e összefüggés a n. adózási morál és aközött, hogy a német Steuer szó nem csak adót jelent, hanem igeként kormányzást, vezérlést is. Kicsit továbbvive ezt a gondolatmenetet, az adó, emit megfizetünk, egyrészt bár rövidtávon lemondással jár, hosszabb távon azonban (hozzáteszem: amennyiben bízhatunk a mindenkori hatalomban) kapunk is valamit cserébe az államtól. A németek 4 okból fizetik be az adót: 1. mert ez a szabály 2. félnek a büntetéstől 3. belátják hogy ez hosszú távon szükséges 4. kapnak is érte szolgáltatásokat az államtól. A sorrend szándékos, hiszen ők sem szentek, sőt.

Most persze arról nem akarok írni, hogy a német Postbank exvezére, Zumwinkel úr hánymillió eurót csalt le az adóból azáltal hogy vagyonának jelentős részét luxemburgi számlákon tartotta és nem vallotta be N.országban, mert ez itt fel lett tárva, és meg lett büntetve. Adócsalók mindenhol vannak, itt is, azonban nem a kisemberre jellemző és nem tömeges jelenség.

Lássuk a 3-as és 4-es okot. A németek sokat várnak el az államtól, például most éppen azt hogy mentse meg az Opel-t, vagy mondjuk megfelelő szociális rendszer és infrastruktúra működtetését, stb. Ezt az állam többé-kevésbé jól meg is valósítja, legalábbis viszonylag elégedettek lehetnek az emberek azzal amit kapnak (személyes véleményem szerint túl sokat is, ami már kontraproduktívan hat az egyéni sorsirányítás ösztönzése szempontjából...de ez egy másik téma). Valahogy mindenkinek természetes itt az a gondolatmenet, hogy ha adót fizet akkor azért cserébe várhat is dolgokat és kap is. Persze na nehogy azt higgyük hogy itt nem fogcsikorgatva és sűrű jajgatás közepette történik az adózás, de a németek mindig is híresek voltak az ún "jammern auf hohem Niveau"-ról (kb: siránkozás magas színvonalon), tehát ez nem mérvadó, és mint írtam, igazából nem esnek kísértésbe hogy ne fizessék be:)

N. országban a polgárok nagy része tehát igenis bevallja és befizeti az adókat, és ha nem, az sokszor abból adódik hogy annyira bonyolult a szabályzat hogy valamit rosszul számolnak ki, vagy elfelejtenek. Természetesen a szabályok keretein belül mindent elkövetnek hogy a lehető legkevesebbet kelljen fizetniük, de ismétlem, megadják a császárnak ami a császáré (hogy Istennek megadják-e ami őt illeti, az egy más téma, bár kifejezettem pikáns hogy ebben az országban Európában majdnem egyedülálló módon - a másik Ausztria - az egyházi adót is az állam szedi be közvetlenül a dolgozók béréből vonva - ismét a Harmadik Birodalom egyik maradványa köszön vissza, nesze neked szekularizáció!).

Ezzel szemben a magyar átlagpolgár adózási morálja, mondjuk ki, valamivel a béka segge alatt található, de mielőtt az a vád érne hogy igazságtalan vagyok, tegyük hozzá, hogy ennek biztosan sok oka van, többek között az adóért cserébe várható javakba vetett csekély bizalom. Mo-on teljesen normális, hogy tömegesen minimálbérre bejelentve foglalkoztatják a dolgozókat (ez nem a dolgozó hibája, hanem a cégeké, amelyeknél azonban ismét csak emberek a döntéshozók, és ha ebbe nem egyezne bele minden alkalmazott azonnal mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, kéz kezet mos alapon, akkor ez sem lenne ekkora mértékben elterjedve), illetve hogy nem divat a nehezen leellenőrizhető bevételek utáni adó befizetése sem. Nemrég volt egy érdekes élményem ami a különbséget jól érzékelteti. A tavalyi évben jöttünk ide N.orszégba, tehát arra az évre még tisztázni kell hogy melyik országban mennyi adót kell fizetni. Erre most nem térek ki, hogy ez milyen bonyolult, valószínűleg ezért is van hogy a cégem révén egy nagy adótanácsadó cég gondjaira lettem bízva hogy majd ők elkészítik a magyar és a német bevallást is. Ez úgy zajlik hogy a magyar bevallást a cég magyar részlege készíti, tehát ott van egy kontaktom, a n. bevallást pedig ugyanazon cégnek egy n. munkatársa. Ők persze egymással is egyeztetnek, remélem...

Ahhoz képest, hogy segítenek, már csupán azzal számtalan órát eltöltöttem hogy összeszedjem nekik az összes adatot. Ennyi erővel már lassan magát a bevallást is megcsinálhatnám én, de mindegy. Namost, amit el akarok mesélni, az tényleg jó lecke a két ország közötti hozzáállásbeli különbségről. Arról volt szó, hogy ki van adva a lakásunk és az ebből származó bevétel adóköteles. Attól függetlenül, hogy nem sok olyan embert ismerek aki bevallja, azért én úgy döntöttem, hogy ha már elhúztam otthonról, ez a minimum amivel hozzájárulhatok az ország jólétéhez (Tényleg így gondolom, bár nem volt ez mindig így, dehát az ember változik. Bevallom, hogy ha ez az összeg most ennivalóra vagy más alapvető szükségleteimre kéne, akkor lehet hogy meggondolnám, anno diákként én is bevállaltam mindenféle alkalmi munkát számla nélkül, szóval messze nem vagyok egy adózószent). Namost, volt a magyar és a n. adótanácsadómmal is egy-egy telefonbeszélgetésem és míg a német részről fel sem merült ilyesmi, a magyar megkérdezte (hivatalos adótanácsadó!) hogy tényleg be akarom-e vallani. Persze adtam a hülyét, visszakérdeztem, hogy mi az hogy eldönthetem, ez egy kötelező szabály, nem? Vagy a törvények tényleg csak javaslatok, csakúgy mint a közlekedésben a piros lámpa? Vagy már én is kezdek úgy gondolkodni mint egy igazi n.? Vagy ennek semmi köze a nemzetiséghez? Ha elegen vagyunk akik szerint nyom a latban hogy egyetlen darab szemetet se dobjunk az utcára (mondván mit számít az az egyetlen kis darab szemét) mert felfogjuk hogy ha mindenki így gondolkodik akkor súlyos problémával állhatunk szemben, nos, ha majd elegen leszünk, akkor vajon javul-e a jólét, esetleg könnyebben veszi az ország a pénzügyi-gazdasági válságokat? Könnyű a vezetőket szidni, és nyilván meg is érdemlik a kritikát bőven, de vajon hajlandóak vagyunk-e vállalni a felelősséget egyénenként? Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Majd jobb lesz a helyzet és akkor fizetünk adót, vagy előbb befizetjük az adót (és ezzel párhuzamosan nem lopunkcsalunkhazudunklehúzunksimliskedünkkorrumpálódunk) és attól is nőhet a jólét?

álláskeresés n.országban

Januárban kezdtem komolyabban neki, március vége felé már érik a tapasztalati anyag egy beszámoló irányába. Ami különleges a mostani álláskeresésemben, az két dolog: először keresek Mo-on kívül, illetve hogy célom nem a karrier- vagy pénzbeli ugrás (ha tudnák, hogy épp ellenkezőleg, már-már Amerikai szépség-módra keresek, a felelősség- és ezzel együtt stresszminimalizálás jegyében...), hanem olyan tökéletesen irracionális vágyaim beteljesítése, mint például szakmai tapasztalatom értelmes használata emberi és emberséges munkakörölmények közepette, minden este otthon lenni (legalábbis villanyoltás és pizsilövés idejére), hétközben is látni a férjemet, utódnemzés valószínűségének növelése, egyéb hobbik. E célból tehát aktualizáltam az önéletrajzom, készíttettem egy szabatos és randa Bewerbungsfoto-t (elkerülendő hogy úgy járjak, mint az egyik biziniszközösségi portálon ahová csakazértis csini képet raktam fel, emiatt viszont elkeseredett szinglik zaklatnak néha szakmainak álcázott ismerkedő dumával), megismerkedtem több n. fejvadásszal - egy kivételével, aki vette a fáradságot hogy személyesen is megismerjen - többnyire telefonosan, voltam három cégnél és reménykedem hogy az, amelyik nekem is tetszett, összejön. A keresési szempontjaim a fentiek mellett még két fontos kritériumot foglaltak magukba: max. 30 km-re legyen és ne kelljen folyton utazgatni. Az hogy a cég kicsi-é avagy globális konszern, mely iparágban termeli a profitot, nekem teljesen mindegy jelenleg, mindegyik fajtának pontosan tudható az előnye és a hátránya (szervezetlen folyamatok - folyosói pletykák - közös ebédek - béna belső kommunikáció - főnök melletted ül versus call-centerként Ázsiából működtetett belső szolgáltató egységek, 16 hierarchiaszint a hangyáktól a felső vezetésig - személytelenség - profi folyamatok). Elgondolkodtató szempontot jelent R. barátnőm felvetése, miszerint csakis olyan céghez mehetek ami valami olyat gyárt, hogy jómagyarmódra ki tudom csempészni a gyárból a termékeket és ő majd árulja az aluljáróban otthon. Azért a múlt héten heccből elmentem egy műanyagipari, továbbfeldolgozásra szánt hájtek polimermicsodát gyártó japán céghez is, de a cucc csak azért lenne kapós a végfogyasztói feketepiacon mert küllemre fehér por, tehát ez felejtős. Cserébe eljutottam egy gigantikus ipari parkba, amely akkora mint szülővárosom mind területre, mind az ott dolgozók lélekszámát tekintve, a kapun belül még 15 percig mentünk autóval az épületig, na legalább ilyet is láttam, de mindennap nem szeretném.

A fejvadászok közül kettő érdemel említést, a többi teljesen korrekt volt de semmi pluszt nem nyújtottak, személyes bánásmódról természetesen szó sincs. Az egyik egy nagyon szimpi kisebb cég ügyvezetője, akivel személyesen találkoztam, jó hangulatban elbeszélgettünk, majdnem elfelejtettem közben néha, hogy ez egy interjú, ami jó jel. Tetszett hogy nem tett fel hülye, óvodás kérdéseket és szakmai témákban is otthonvolt, ugyanis a cég csupa olyan munkatársból áll akik régebben nem hr-esek voltak hanem ugyanazt csinálták kb. amit én most. Ezért aztán meg is értik, hogy miért akarok váltani, és nem beszélnek úgy az utazgatós tanácsadásról mint az egyszeri munkavállaló vágyainak netovábbjáról, anélkül hogy egy napig is kipróbálták volna milyen...viszont lehet hogy azt az időt amit velem töltött, inkább az ügyfeleivel kellett volna töltenie, akik az állásokat hirdetik ugye, ugyanis a jó szándékon kívül tőle még sok nem jött. De hátha, egyszercsak előáll álmaim állásával, amíg mást nem írok alá, mlg van esélye. A másik fickó egy nagy brit állásközvetítő cég alkalmazottja, az a fajta, aki a xing-en és minden lehetséges más csatornán idegesítő és abszolút tolakodó, pimasz módon bombáz ajánlatokkal. (Az ún. szőnyegbomba-taktika azonban az élet több területén bejön, mint gondolnánk, bár igényeseket elriaszt. Munícióigényes is ez a fajta vadászat, de ha ezer lövésből elég, hogy három vadat elejtünk, akkor ferde csövű légpuska is megteszi.) Három mondat után kiderül hogy felszínes, nem ért sokat szakmailag abból amit mesélek a tapasztalatomról, ez például abban nyilvánul meg, hogy olyanokat kérdez, mintha egy 20 éve a szakmában dolgozó péktől megkérdeznénk, látott-e már ugyan kiflit. Viszont pofátlan stílusánál fogva mégis ő az, aki eddig a kegtöbb céghez sikeresen kiközvetített. Vicces mondjuk, hogy az interjúk előtt egy nappal mindig felhív és "tippeket" ad, páldául olyanokat, hogy "legyen önmaga", "csak bátran", "ne mondjon rosszat a jelenlegi cégéről". Mindig visszafogom magam hogy beszóljak-e neki hogy nem most jöttem le a falvédőről, sőt, lehet hogy nagyobb gyakorlati érzékkel és ember- illetve önismerettel rendelkezem mint ő (de csak lehet...), de nem teszem, elvégre hadd örüljön magának hogy milyen szuper fejvadász is ő. Mindennek tetejébe a keresztnevéről mindig az Utolsó cserkész c. film egyik jelenete ugrik be, lehet hogy nem pontosan idézem: "Danger is my middle name." - "Mine is Cornelius, but don't tell anyone".

Megtörtént az is nemrégiben, hogy két fejvadász közvetített ki egyazon céghez....érdekes volt, nemigen tudtam először, én hogyan járjak el korrektül ebben a helyzetben, de aztán úgy döntöttem, vívják meg csatájukat egymással, illetve mivel nem én fizetem őket hanem nyilván az ügyfeleiktől kapják a jutalékot, ezért nem az én feladatom hogy összeugrasszam őket, persze azért én nyílt kártyákkal játszom, hiszen csak nyerhetek. Érdekes bepillantást nyerni azért abba, hogy hogyan is zajlik ez, illetve hogy kevesebb a vad, mint a vadász. Pontosabban, megtudtam, hogy a válság hatására sokkal kevesebb a meghirdetett pozíció (ez nem meglepő, ezt láttam én is), de ami érdekes, hogy ugyanakkor sokkal többen pályáznak. Mégpedig nem azok, akik épp elvesztették az állásukat és emiatt, hanem olyanok mint én akik váltani szeretnének. Azt gondoltam, hogy a biztonságorientált N.országban most akinek állása van az örül és lapít, nem úgy mint én, erre meg kiderül hogy mindenki elégedetlenkedik és ugrál. De hol vannak ezek az emberek? Körülöttem én ezt nem tapasztalom, persze lehet hogy a fél cég állást keres mint én csak nyilván nem mondjuk egymásnak. Kíváncsi vagyok, mikor futok össze kollégával egy állásinterjún....:)

a németek és a válság

A krach itt is beütött, pedig itt aztán hihetnénk, hogy kolbászból van a kerítés. Tavaly ősz óta mindenki pánikol, és mégjobban panaszkodik. Van erre egy nagyon jó kis német ige, a nörgeln, amelyet a magyar fül számára is bizonyosan a hangfestő kategóriába sorolható. Szóval mérgelődnek és nörgelődnek. Persze a helyzet valóban komoly. Egyesek szerint a 30-as évek óta ez a legsúlyosabb gazdasági válság, 2 százalék feletti recesszió várható, az állam a marxi jóslatoknak megfelelően államosít (van persze miből mentegetni a bankokat és az autógyárakat, főleg így a választások előtt). Mivel én pont ezekben a vérzivataros időkben keresek új munkát, a helyzet még érdekesebb. Mindenütt leépítések, spórolás ezerrel, óvatoskodás. Az átlagnémet számára a munkája a mindene, ezért aztán foggal-körömmel ragaszkodnak is hozzá, és egyébként az indokoltnál sokkal jobban hagyják is magukat megfélemlíteni. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha más eszköz (például fizetésemelés) nincsen egy munkavállaló megtartására, akkor marad a fenyegetőzés azzal, hogy "máshol sem jobb", "a Mercedesnél még csökkentik is a fizetéseket", "a férjed cégénél is adódhatnak gondok". Lehet hogy nekem más a mentalitásom, meg szerencsére nem az Opelnél nyomom a gyártósoron, de annyira én még nem félek, optimizmusom azt mondatja velem, hogy amikor sokaknak rossz akkor a szemfülesek abból is profitálhatnak. Van egy olyan mondás Nyugat-Európában, hogy ha egy magyar utánad megy be a forgóajtón, előtted jön ki. Erre apellálok, sok mindennapi helyzetben bejön ám a kiskapuk kikémlelésén szocializált másfajta megközelítésmód, és most nem cikis ügyeskedésre és simlisségre, nomeg adócsalásra gondolok.
A munkaerőpiac problémái ellenére viszont nő a lakossági fogyasztás és ezt még meg is magyarázzák az embereknek az RTL szintű médiumok azzal hogy ez nagyon jó, mert élénkíti a gazdaságot. Hogyne, persze, viszont a kisember megszívja.
Ahogy tehát az alma materem aulájában lévő szobor készítőjének ihletője is már megmondta:
A tőkések a munkásosztályt egyre több és több drága áru, épület, és technika megvásárlására fogják buzdítani. Ezzel együtt arra ösztönözve őket, hogy egyre több drága hitelt vegyenek fel mindaddig, amíg a hitelek visszafizethetetlenekké válnak. A bedőlt hitelek csődbe juttatják a bankokat, amelyek emiatt államosítva lesznek, és mindez végeredményben a kommunizmus születéséhez vezet.
(Karl Marx, 1867 Das Kapital. Kritik der politischen Ökonomie, első kötet)

Megrögzött NDK-nosztalgikusok röhögnek a markukba, "lám, mi megmondtuk már akkor...".

A politikusok pedig mindebből kovácsolják a tőkét, az új gazdasági miniszter kinevezésével pedig csúcspontjára ért az az általam már a pár héttel ezelőtti tartományi választásokon megfigyelt hülyenév-szindróma. A sok szoci Thorsten Schäfer-Gümbel, Annika Brambuli-Dümpel, Andrea Ypsilanti (na jó, az egyik kakukktojás) után a kereszténydemokraták előrukkoltak a letagadhatatlanul kékvérű Karl-Theodor Maria Nikolaus Johann Jacob Philipp Franz Joseph Sylvester Freiherr von und zu Guttenberg-gel aki majd kivezeti a németeket a válság ingoványából. A legviccesebb, hogy az egyik újság, vagy a wikipedia, bebiggyesztette még a "Wilhelm"-et is mint tizedik keresztnevet, és utána egy csomó újságban ezt átvéve így tévesen jelent meg, utána meg nem győzték korrigálni meg elnézést kérni.