a németek és a válság

A krach itt is beütött, pedig itt aztán hihetnénk, hogy kolbászból van a kerítés. Tavaly ősz óta mindenki pánikol, és mégjobban panaszkodik. Van erre egy nagyon jó kis német ige, a nörgeln, amelyet a magyar fül számára is bizonyosan a hangfestő kategóriába sorolható. Szóval mérgelődnek és nörgelődnek. Persze a helyzet valóban komoly. Egyesek szerint a 30-as évek óta ez a legsúlyosabb gazdasági válság, 2 százalék feletti recesszió várható, az állam a marxi jóslatoknak megfelelően államosít (van persze miből mentegetni a bankokat és az autógyárakat, főleg így a választások előtt). Mivel én pont ezekben a vérzivataros időkben keresek új munkát, a helyzet még érdekesebb. Mindenütt leépítések, spórolás ezerrel, óvatoskodás. Az átlagnémet számára a munkája a mindene, ezért aztán foggal-körömmel ragaszkodnak is hozzá, és egyébként az indokoltnál sokkal jobban hagyják is magukat megfélemlíteni. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha más eszköz (például fizetésemelés) nincsen egy munkavállaló megtartására, akkor marad a fenyegetőzés azzal, hogy "máshol sem jobb", "a Mercedesnél még csökkentik is a fizetéseket", "a férjed cégénél is adódhatnak gondok". Lehet hogy nekem más a mentalitásom, meg szerencsére nem az Opelnél nyomom a gyártósoron, de annyira én még nem félek, optimizmusom azt mondatja velem, hogy amikor sokaknak rossz akkor a szemfülesek abból is profitálhatnak. Van egy olyan mondás Nyugat-Európában, hogy ha egy magyar utánad megy be a forgóajtón, előtted jön ki. Erre apellálok, sok mindennapi helyzetben bejön ám a kiskapuk kikémlelésén szocializált másfajta megközelítésmód, és most nem cikis ügyeskedésre és simlisségre, nomeg adócsalásra gondolok.
A munkaerőpiac problémái ellenére viszont nő a lakossági fogyasztás és ezt még meg is magyarázzák az embereknek az RTL szintű médiumok azzal hogy ez nagyon jó, mert élénkíti a gazdaságot. Hogyne, persze, viszont a kisember megszívja.
Ahogy tehát az alma materem aulájában lévő szobor készítőjének ihletője is már megmondta:
A tőkések a munkásosztályt egyre több és több drága áru, épület, és technika megvásárlására fogják buzdítani. Ezzel együtt arra ösztönözve őket, hogy egyre több drága hitelt vegyenek fel mindaddig, amíg a hitelek visszafizethetetlenekké válnak. A bedőlt hitelek csődbe juttatják a bankokat, amelyek emiatt államosítva lesznek, és mindez végeredményben a kommunizmus születéséhez vezet.
(Karl Marx, 1867 Das Kapital. Kritik der politischen Ökonomie, első kötet)

Megrögzött NDK-nosztalgikusok röhögnek a markukba, "lám, mi megmondtuk már akkor...".

A politikusok pedig mindebből kovácsolják a tőkét, az új gazdasági miniszter kinevezésével pedig csúcspontjára ért az az általam már a pár héttel ezelőtti tartományi választásokon megfigyelt hülyenév-szindróma. A sok szoci Thorsten Schäfer-Gümbel, Annika Brambuli-Dümpel, Andrea Ypsilanti (na jó, az egyik kakukktojás) után a kereszténydemokraták előrukkoltak a letagadhatatlanul kékvérű Karl-Theodor Maria Nikolaus Johann Jacob Philipp Franz Joseph Sylvester Freiherr von und zu Guttenberg-gel aki majd kivezeti a németeket a válság ingoványából. A legviccesebb, hogy az egyik újság, vagy a wikipedia, bebiggyesztette még a "Wilhelm"-et is mint tizedik keresztnevet, és utána egy csomó újságban ezt átvéve így tévesen jelent meg, utána meg nem győzték korrigálni meg elnézést kérni.