lakástalálás és túl sok időm van

Eredetileg egy jóval hosszadalmasabb és frusztrálóbb lakáskeresésre rendezkedtem be. De szerencsénk volt, a legutóbbi eresztésből az egyik a miénk lett. Tényleg szerencse, mert elsőként néztük meg (a hirdetés megjelenése után öt perccel hívtam az ingatlanügynököt), meg jó benyomást tettünk a görög tulajdonosokra, és amikor pár nap múlva mentünk aláírni a bérleti szerződést, megtudtuk, hogy jónéhányan állnak sorba, amennyiben mi mégsem írnánk alá. Hát gyorsan aláírtuk, főleg mivel nekem másodjára még sokkal jobban tetszett a lakás. Tágas, világos, minden helyiségen van ablak (a mostani ablaktalan fürdőszobából már elegem van), a konyha majdnem új, és egy saját kis kertünk is lesz és még még még csak azért nem folytatom mert túl jól hangzik (na persze az ára nem). A kilátás pedig, mivel hegyoldalban van, pazar, mögöttünk pedig a szőlőhegyek kezdődnek már. Meg furcsa, mert elsőre úgy maradt meg bennem hogy nagyon élénk barackszínű a fal és ez tarthatatlan, de másodjára megnézve sokkal halványabb volt mint amire emlékeztem, lehet hogy meg is tartjuk ezt a színt, legalábbis részben. Miután lefizettük kifizettük az ügynököt (aki amúgy még megpróbált trükközni és feljebb srófolni a jutalékot, olyan eléggé átlátszó módszerekkel hogy belevette a rezsi egy részét is a jutalék számításába - normál esetben csak a bérleti díj után számítódik - de kötelességünknek éreztük megvédeni saját mohóságától).
Még majd ki kell festenünk, de igazából csak tisztasági festés, pl. a képek nyoma látszódik a falon, szóval nem kell felújítani (olyan lakáshoz is volt szerencsénk, ahol tapétázni is kellett volna, hogy mást ne mondjak).
Három hét múlva költözünk, leboltoltam a költöztetőkkel ezt is, sikeresen le is alkudtam valamennyit.
Most azon izgulunk hogy a mostani lakásba a tulaj találjon októbertől bérlőt, mert ha nem, akkor sajnos még az októberi bérleti díjat ki kell csengetnünk a felmondási idő miatt, pedig már nem is fogunk ittlakni. Sovány vigasz hogy a duplán fizetett bérleti díjak leírhatóak az adóalapból.

Amúgy meg élvezem a semmittevést - bár ez nem is annyira magától értetődő, inkább úgy fogalmaznék, most tanulom élvezni és értékelni a semmittevést. Nem olyan könnyű ám fejben átállni, arra hogy tényleg nincs semmi dolgom, már leszámítva az élettel járó szokványos (bevásárlás) és rendkívüli (költözés) elintéznivalókat, amit eddig én is és az emberek nagy része nyilván továbbra is munka mellett tesz. A szorgoskodás erényének országában ez különösen antiortodox, sőt, majdhogynem antiszociális amit művelek, de persze legális. Ha "újraorientációs kreatív fázisnak" vagy tudatos "sabbat-évnek" bélyegezném, akkor persze mindenki hevesen bólogatna hogy persze, érthető. De mégis, bár a német munkaadók nagy része már lehetőséget biztosít ilyesmire (tehát nem csupán a munkahely végleges elhagyásával érhető el az állapot, mint ahogy én tettem, sőt, nem is feltétlenül jár fizetés nélküli szabadsággal), nagyon kevesen élnek vele. Persze mondhatnám azt is hogy amúgy is kevesen élnek a szó szoros értelmében, a legtöbben agyatlanul vegetálva csupán kitöltik az idejüket, telepakolják nemcsak munka- hanem szabadidejüket is számos trendi (siklóernyőzés) vagy éppen nyárspolgári (almabortermelők heti törzsasztala) pótcselekvéssel, csak el ne kelljen gondolkozni azon, hogy miért is. Ez a n. népre különösen jellemző, míg számos más európai országban jobban tetten érhető egy bizonyos életterv (az emberek tudják miért dolgoznak, mert vagy magát a munkát szeretik, amit végeznek vagy létezik az életükben egy privát, a munka világán kívül eső cél, amiért érdemes dolgozni és élni), addig itt jóval nagyobb arányban vannak a pótcselekvők. A szorgoskodás maga az érték, hogy értelme van-e, az más kérdés. Ezért nagyon sokan nem értik és nem tudnak mit kezdeni az én döntésemmel. Tegnap hívott egy (volt) kolléga, hogy nem bántam-e meg...ha valaki akkor ő aztán mintapéldánya annak amit az előbb leírtam, mindezt ráaádásul már egyszer túlzásba vitte és több hónapos kiégés és betegszabadság lett a vége. Most néhány évvel ezután, saját bevallása szerint, megint efelé tart, de nem változtat. Viszont irigyel engem, ugyanakkor értetlenkedik. Pedig szó sincs arról hogy én mindezt azért tehetem meg, mert 10 évre való megélhetés ellenértéke lapul a számlámon. Ez korántsem így van, tudatosan vállaltuk hogy egy ideig kevesebb bevételünk lesz és módosítjuk a fogyasztásunk szerkezetét. Az eredményt inkább hosszabb távon látjuk, terveim és vágyaim szerint ugyanis közelebb jutok ahhoz hogy egy (számomra) értelmes és élvezhető munkám legyen. Bár bevallom, hogy idealista vagyok, mégsincsenek naiv elképzeléseim, ehhez már láttam eleget. Próbálok az álmok és a realitás között hidat verni, hogy mi lesz belőle és mekkora sikerrel, azt nem tudom, de legalább megpróbálom, és nem járok úgy mint Mézgáné aki egész életében a Hufnágel Pisti által szimbolizált kiaknázatlan lehetőséget siratja.

Mindenesetre jelenleg a létezés és az út a jelszavaim, nem a tevékenység és a cél, lehet hogy autodidakta módon eljutok a nirvánába (vagy a zen-állapotba, tetszés szerint).