Mindenük közös, csak az anyanyelvük nem

A bejegyzéscím egy az egyben plágium, ennek a cikknek kapcsán jött az ihlet, hogy tényleg, írhatnék erről is, szerintem annak is érdekes téma aki nincs hasonló helyzetben. Legalábbis az elején, sokan kérdezgettek engem hogy nem zavaró-e hogy A. nem magyar. Először is, szerintem minden vegyes páros helyzete más, sokban függ attól hogy melyik országban élnek, mi ehhez képest a közös nyelv, beszélik-e és mennyire jól egymás anyanyelvét, milyen nyitottak stb. Ezért én csak a mi nevünkben tudok nyilatkozni.
Először is, tudni kell rólam hogy gyermekkoromban néhány évet az akkori NDK-ban töltöttem. Ott tanultam meg írni-olvasni, ami azért elég meghatározó (és óriási szerencse). Később továbbfejlesztettem ovis német szókincsemet, és állítom, hogy már igen jól beszéltem a n. nyelvet amikor A.-val megismerkedtünk. A megismerkedés részleteit most hagyjuk, ez külön posztot érdemel
kulcsszavak: lift, mélygarázs, buli , táska, kóma, tetőterasz, krokodil, jegesmedve. Lényeg, hogy mindez Mo-on történt. Ő akkor jött ide, dolgozni, és egy kukkot sem tudott magyarul, sőt, a magyarokról is keveset. Az volt a terve, hogy két évet kibír itt, még ha rossz is lesz (asszem nem lett az, elvégre három évet maradt), mindenesetre abban már nagyban különbözött az ide érkező külföldiek többségétől, hogy megvolt benne az elhatározás, megpróbálja megtanulni ezt a nyelvet. Ő úgy fogalmazott, ez a minimális tisztelet jele az ország iránt, ami otthona lesz néhány évre. Adott volt tehát nálunk, hogy a közös nyelv a német, és Mo-on élünk, ez utóbbi persze kedvezett annak, hogy - mivel engem és a családomat, barátaimat megismerve csak erősödött a késztetés - megtanuljon magyarul. El is kezdett tanulni, tanfolyamon és live úgymond. Van abban valami, hogy egy nyelvet igazán az ágyban úgy lehet megtanulni, ha az adott országban élünk. Sosem zavart engem hogy (főleg az elején) nem az én anyanyelvemen beszélünk. Mindent ki tudtam fejezni, ha nem jutott eszembe egy szó, hát akkor körülírtam. A magyar közmondásokat szó szerint lefordítottam, és vicces módon még akkor is, ha ez úgy nem létezett a németben (de sokszor igen, ami még engem is meglepett), akkor is értette és remekül szórakozott rajtuk. Igazából az én élő, aktív szókincsem is rengeteget fejlődött ezalatt (ja, nem a magyar, hanem a német). Ráadásul olyan volt az egész mint egy folyamatos szellemi kihívás, tréning, játék, stimuláció. Meg kifejezettem élveztem néha, hogy ha a barátnőimmel vagy a családommal telefonáltam magyarul, nem értette miről van szó. Én voltam a titokzatos magyar nő, hehe. Ha olyan társaságba mentünk ahol nem tudtak németül vagy angolul, akkor mindig fordítottam, ez sem volt megerőltető és egyikünk sem érezte sosem kellemetlennek. Angol nyelvű színdarabokra jártunk, feliratos mozikra. Közben, a három Mo-on töltött év alatt szép lassan A. megtanult magyarul annyira, hogy szinte mindent ért és folyékonyan el tudunk beszélgetni. Már el kell bújnom ha egyedül szeretnék magyarul telefonálni.
Kialakult közben egy keveréknyelvünk is, ami részben szóviccekből áll, bizonyos dolgokat ő is mindig magyarul mond nekem, német szó magyar ragozással vagy fordítva stb.
Amikor No-ba költöztünk, ő jobban aggódott amiatt, hogy elfelejthet magyarul mint én, ezért rendszeresen követeli hogy beszélgessünk, különösen attól retteg hogy majd nem érti a gyerekeit (akik tőlem persze következetesen csakis magyar szót fognak hallani, pláne hogy amúgy minden és mindenki német lesz körülöttünk). A keveréknyelvet asszem majd hanyagolni kéne...
Igazából azt gondolom, hogy a másik iránti tisztelet és nyitottság az, ami fontos. Sok az olyan külföldi aki éveket tölt Mo-on, magyar féllel él párkapcsolatban és mégsem beszél semmit magyarul az igen-nem-gulyás alapszókincsen kívül. Mindig az jut erről eszembe, vajon ezeket az embereket tényleg érdekli a másik? Az ő személye, kultúrája, hogy honnan jött, mit miért tesz és gondol? Ennek azért fontos része a nyelv. Én sosem vártam el hogy A. megtanuljon magyarul, de nekem nagyon jól esik hogy ő magától úgy állt hozzá, hogy veszi a fáradságot. Persze, lehet hogy szerencsés is, mert jó a nyelvérzéke, van akik eleve nehezebben tanulnak nyelveket. Egy kétnyelvű kapcsolat a nyelvi humornak is végtelen tárházát biztosítja, sosem unalmas. A. nyelvújító törekvései már szállóigévé váltak nálunk: a kuckuclé (köhögés elleni szirup), vagy a mangalica-férfi (paraszt).
Viszont kétségtelen, hogy több erőfeszítéssel jár egy ilyen kapcsolat, hiszen néha a másik megértése, és a saját magunk megértetése is picit nehezebb mint lenne amúgy, de ez szerintem egyáltalán nem baj, az ellustulás veszélye a kapcsolatban ezzel is tovább csökken. Folyamatosan tanulunk egymástól...és segítünk egymásnak, már ha csak a nyelvi dolgokat nézzük is.