droid-urlaub

Fábry híres mondása, hogy bárhová utazik az ember a világon, biztos hogy mindenhol szemébe ötlik egy szőrös német férfisegg. Gondolom azt akarta ezzel kifejezni a maga keresetlen módján, hogy mivel 80 millióan vannak és az ötödikek a sorban az egy főre eső bruttó nemzeti terméket tekintve, magyarul sokan vannak és van pénzük utazni, el is mennek szépen mindenhová. Ezzel kapcsolatban mindenkinek vannak élményei, elég a balatoni nyarakra gondolni, ahol régen a gazdag kelet-, mostanában pedig a szegény nyugatnémetek borzolják a kedélyeket és zavarják a vizet meg a kilátást, és reményeink szerint sokat költenek pszeudomagyarosch gasztronómiai és egyéb élményekre (tudtátok, hogy a Balatonnál (Plattensee) járt német turisták nagy része azt hiszi, hogy a híres magyar puszta a Balaton partján található? - kíváncsi lennék, mely szemfüles és pofátlan turisztikai szolgáltató ad el félnapos pusztakirándulásokat ostorcsattogtatással, vetített délibábbal már évek óta a környéken). Szóval, az elmúlt két hétben rászántuk magunkat egy nagyon fáradságos szociológiai magánkutatásba a német turisták (a droidok egy ismert, kellemetlen alfaja) karibi-tengeri viselkedését illetően. Még otthon, próbáltunk tájékozódni, hogy mi vár majd minket a helyszínen, ezért mindenféle internetes értékeléseket vadásztam a hotelről és a környékről, de az eredmény csak megerősített alien-öntudatomban. A főbb kritikai pontok: 1. "szörnyű, már reggel 6-kor foglalt a strandon az összes napágy" - ki a fene kel fel reggel 6-kor a nyaralás alatt, hogy kispolgár módjára törülközővel jelölje meg területét, mert a homokba teríteni hótciki, vagy mi? 2. "a helyiek borzasztó rámenősek, nagyon idegesítő, és felháborító hogy csak spanyolul tudnak" - aki ennyire nem bírja elviselni a más kultúrákat valamint azt a tényt hogy egy szegény országba utazik ahol a szobalány iskolai oktatásának nem biztos hogy része volt a német nyelv (az meg sem fordul a fejükben hogy támogatják-e vajon ők személyesen egyetlen garassal is a helyi oktatást, de ez a gondolatmenet már túl bonyi), az miért nem marad otthon? vagy ennyire arrogánsak, hogy pálmafa ok, de legyen párosítva a német kultúrexport termékeivel? (igen, azok) 3. "delfinekkel úszni gagyi", "hullámok túl nagyok". Ennyi primitív sznobéria olvastán úgy döntöttem, hogy semmit nem várok és amennyire lehet, előítéletektől mentesen indulunk neki a nagy utazásnak. Lássuk szubjektív, hungaro-germanoid tapasztalatainkat. A reptéri becsekkolás során csak az tűnt fel, hogy polgártársaink extra unott és boldogtalan benyomást tesznek, majdnem elkiáltottam magam, hogy "emberek, nyaralni megyünk, pálmafák, meg minden, vigyorogjatok már ti is mint én" - dehát nem vagyunk egyformák, szegények biztos csak kimerültek, majd másképp lesz ez ha kipihenik magukat. Na, kezdődjön a tulajdonképpeni élménybeszámoló. Elsőként, megerősíthetem az ismert magyar humorista állítását, és nem csak azért, mert én A. személyében eleve mindehová magammal viszek egy nemcsupasz germán férfiülepet. A pálmafás, fehérhomokos idill csupán félig-meddig feledtette, hogy gyakorlatilag N.ország egy kihelyezett gyarmatában jártunk. Ha azt reméltük, hogy ezt a tényt kiiktathatjuk erre a néhány napra, nagyot tévedtünk. Már az első reggelen, amikor mondjuk még szerencse, hogy amúgy is 7-kor ébredtünk az időeltolódás miatt, nem várt eseményként megismerkedtünk a szobai telefon csengőhangjával, ahol az első n.droid (most terjedelmi okokból eltekintek a repülőtéri becsekkolás és az út leírására) üvöltött a vonal másik végén, hogy "Hansi, jössz futni a gyerekekkel?". A. arckifejezéséről nem éppen azt olvastam le hogy örül a hazai szavaknak. Ezután reggeliztünk. Ez az esemény és az összes többi étkezés jelentette kutatásunk fő anyagát. (Persze a méltányosság kedvéért meg kell említsem az észak-amerikai droidokat is, amelyek a vendégek másik tetemes részét képezték, de ők egy külön blog témája lehetnének, amit majd akkor írok, ha ott élek köztük). A n.droidok, nem meghazudtolva a ránézésre borzalmas testtömegeindex/fő átlagértéküket, egyszerűen zabáltak, mereven ódzkodva bármely helyi specialitástól, vagy friss gyümölcstől. Étkezésük gerincét a sör, a malacsült és a sültkrumpli adták, ami végülis 30 fok árnyék esetében érthető, a kiizzadt zsírt pótolni kell ugye. Egy bizonyos csoportjuk már láthatóan nem először járt itt, ugyanis magukkal hozták saját műanyag kulacsukat. Igazából ennek egyetlen értelme az volt hogy mondjuk 1 literes kulacs esetén, ha az egészet telecsapoltatták a bárban sörrel, akkor ezzel megspóroltak 2-3 szori rendelést, ami mintegy 2 percet és 10 m-es sétát jelentett volna. Mivel amúgy korlátlanul lehetett fogyasztani, ennek azonkívül, hogy borzasztó taplóként outing-oljuk magunkat a többi vendég szemében, nem sok értelme van. Na de hagyjuk a korlátlan fogyasztást, akinek volt része ilyenben, tudja, hogy 3 nap után gyakorlatilag merő hányinger az egész, szerintem fogytunk pár kilót, az utolsó napokban már a kaják puszta szagától rosszul lettem, kizárólag pinyakoládán bírtam élni. Ami még vicces volt, az az animátorok. Valószínűleg, és az a nyaralás végefelé nekünk is derengett, az önismeret tökéletes hiányában választottunk üdülési formát, ugyanis külön sportot űztünk az animátorok (magyarul: a vendégek szervezett szórakoztatását főfoglalkozásként űző bedrogozott bohócok) előli menekülésből. A legmelegebb jelenet az volt, amikor kiáltoztak, hogy "egy német párt keresünk még", valamelyik agyament gyermeteg játékhoz, és mivel A. ékes spanyol szóhasználata ellenére már lebukott (és a szőke haj, kék szem sem segített), a szerencsére nagyranőtt pálmák mögött sunnyogtunk el sikeresen az úszómedence partjáról. A többi n. persze ezeket is élvezte, amelyet állandó sörgőzös röfögés jelzett. Ezektől eltekintve tök jó volt, igaz, hogy legközelebb inkább Skandináviába megyünk. A végefelé, már a hazaúton történt ezonban még egy mindent űberelő droidság: történetesen lerobbant a reptéri transzferbuszunk, kifogyott a benzin a pampa közepén. A sofőr tök normális volt, közölte velünk, hogy 10 perc múlva érkezik a pótbusz. Mi tök nyugodtak maradtunk, egy percig nem aggódtam, azonban valamelyik intelligens polgártárs elérte, hogy a németekkel szembeni előítéletek a bolygó ezen részén se vesszenek ki soha: megkérdezte, hogy helyi, avagy európai 10 percről van-e szó, meglehetősen pikírt hangnemben. A válasz nekem tetszett: "német tíz perc" - enyhén cinikus hangnemben a sofőr részéről. Ezzel azonban a hobbipszichológus sofőr elérte, hogy útitársaink is tökéletesen (irracionális módon) megnyugodtak. A hazaút nekünk fárasztó volt, de örömteli, az útitárs droidok arckifejezése ugyanaz volt mint induláskor, csak vörösre sült arcbőrbe ágyazva.

TV-trash made in Germany

Mivel itt sajnos lemaradok az olyan hazai tévéműsorokról, mint a Bár 2.0, vagy a Fridivel dúsított Megasztár, nem is beszélve a nyilván minden fronton szánalmassági rekordot döntő Celeb vagyok, ments ki innen!-ről (egyébként szép újmagyar szó a celeb, határozottan van valami ősi csengése, gondolom hamarosan megjelenik személynév változata), kénytelen vagyok ezt a kulturális hiányérzetet helyi médiaszeméttel pótolni. Nem nehéz elképzelni, hogy amennyiben egy néhánymilliós nézőközönség kiköveteli magának mindezt a termést, úgy milyen szinten folyhat ilyen produkciók gyártása itt, ahol a nézősereg többszöröséért (meg a releváns fogyasztói réteg megnyeréséért) folyik a küzdelem, és valószínűleg még több pénz is van rá. Na nehogy azt higgyük má, hogy a több pénz azt jelenti, hogy minőségibb műsorok készülnek, na nem, csak legfeljebb dizájnosabb a kulissza. Nézzük tehát azokat a műsorokat, amelyeket még nem ismerhetnek a magyar tévénézők, ám klónjaik néhány hónapos, vagy éves csúszással, de bizton be fognak szüremkedni a magyar tévékettő vagy az ertéel repertoárjába. Aktuális és mindent verő kedvencem a Bauer sucht Frau (címzene: tehénbőgéssel fűszerezett gyermeteg romantikus dal), egészen szó szerinti fordításban Paraszt keres nőt. Persze majd nyilván valami álságosabb címmel merül magyarításra, mint pl. Gazdasszony kerestetik, vagy ilyesmi, de ez ne tévesszen meg majd senkit, az én nyersfordításom sokkal jobban tükrözi a tartalmat is. Ennek a gyöngyszemnek immár negyedik évada megy, a formátum képlete a következő: végy 8-10 iszonyú lúzert (akiket feliratozni kell a tévében, mert amúgy csak a teheneik értik mit beszélnek), akik N.ország különböző tanyáin tengődnek állataik és anyuci társaságában, sose volt nőjük, illetve mind megszökött aki volt, vagy már a környező tanyák összes csajának akadt jobb partija, mindegy, lényeg hogy őket bemutatják (kapnak egy-egy jelzőt is, hogy könnyű legyen őket megszeretni, például "a vonzó Jürgen", vagy "a megbízható Heinrich". Aztán a nők pályázhatnak, levélben, fotóval. Érdekes szociológiai mellékaspektus, hogy 95%-ban gyermeküket egyedül nevelő anyák (18 és 65 év között) jelentkeznek. A következő lépcsőfok (lefele..) hogy a paraszt kiválaszt kettőt. Oszt még a kettőt leosztja kettővel, és marad egy (eme lépések mind 1-1 estét kitöltő műsor), akit meghív a farmjára 1 hétre (a pulyái nélkül), hogy megismerjék egymást (lássa hogy rá lehet-e bízni az ól takarítását, tud-e véreshurkát készíteni, majd megenni a reggel még megsimogatott disznyóból, és ehhez hasonlók). Szóval, nagyon szórakoztató kis műsor ez, tökéletes hétfő esti program edzés utáni ejtőzéshez...néha hangosan röhögök egyedül a hotelszobában. Személyes kedvencem Hansi, egy 78 éves régivágású csirkefarm-tulajdonos. Ő nem szarozik, mind a két tyúkot hölgyet meghívja magához. Kíváncsian várom a folytatást.

Másik említésre méltó formátum a Supernanny, ami magyarul annyit tesz hogy Szuperdadus, vagy ilyesmi. Ez egy nagyon szociálisan érzékeny műsor, szegény és pszichésen terhelt családok életébe kukkolhatunk, miközben a szuperdadus (egy szigorú, fekete hajú boszorkány) instrukciókkal látja el őket hogy másképp kenjék a vajat a gyereknek a kenyérre, lelki sérüléseit ne tovább fokozandó. A kamerák előtti kócsing mintegy egy hétig tart, ebből vágnak össze egy órányit, természetesen ez alatt az egy hét alatt ugyanazt a hatást elérték, mint többéves családterápiával, a végén mindenki boldog és mosolyog, a szülők már nem akarnak válni, nem csak mirelitpizzát esznek hanem hullóalmát is, a gyermekek nem ordítanak annyira tájszólásban.

Megemlítendő még az építkezős-lakásfelújítós-házvásárolós műsorok garmadája. Ebből aztán van mindenféle, a házépítősektől kezdve a karitatív meglepi-lakásfelújításosig, a tizedik adás után az az érzése az embernek, hogy pontosan minden házat és lakást ugyanabban a stílusban és ugyanolyan színekkel rendeznek be, szörnyű ötlettelen. A házépítős még elég érdekes, épülő házak és leépülő párkapcsolatok történetét kíséri végig a kamera a néhány hónapos projekteken keresztül. A legdurvább az volt, amikor egy középkorú házaspár megvett egy nagyon dizájnos ún. mintaházat, olcsón. Persze a mintaházat utána le kellett bontani, átszállítani a saját telkükre és újra összerakni. Sajnos azonban, előre nem látható módon, a cég, miután bekaszálták a lóvét a házért, a lehető legrövidebb idő alatt szétkapta a házat, aztán ahogy esik úgy puffan módon, kiborították a házat egy dömperről a telekre, véletlenül házformában esett pont, a talpára mint a macskák, kívülről legalábbis, de közelebbről megvizsgálva, 10 centis rések voltak pl. az ajtókeret és a fal között, gyakorlatilag egy szemétkupac volt az egész. Akkor rájöttek, miért volt olyan olcsó a szép mintaház. Tökre sajnáltam őket.

Különösen érdekesek még a kivándorlós műsorok, amelyek nagy része persze rejtett reklám, hogy a lúzerek húzzanak ki újzélandra meg délafrikába, ott van elég hely, a munkáskéz meg kevés. Ennek ellenére úgy tűnik, a műsor szerkesztőinek nehéz sikersztorit találnia, az alapséma, hogy munkáscsalád kitalálja, hogy mivel az élet számukra N.országban tarthatatlanná vált, és amúgy is csomó adósságot felhalmoztak, a szomszédok utálják őket, a gyerek megbukott az iskolában, ezért kivándorolnak egy jobb jövő (illetve egyáltalán valamilyen jövő) reményében. Általában nyelvtudás, és mindenféle alapos előzetes tájékozódás nélkül indulnak útnak, az ország választása azon alapszik hogy voltak ott egyszer nyaralni, és deszépvót, mer mindig sütött a nap. Megélhetési terveik általában egy családi étterem üzemeltetése (nulla vendéglátói, vagy gasztronómiai tapasztalattal vagy legalább érzékkel, ált. sültkrumplit és rántotthúst terveznek az étlapra 30 fokos átlaghőmérséklet mellett, mer azt mindenki szereti, nem??). A műsor bemutatja aztán kegyetlenül az egész folyamatot, hogy fogy a lóvé, az iskoláért kigondoltavolna fizetni kell, rossz idő van a strandon, kéz bilibe belelóg.

A mások nyomorán csámcsogás mindegyik formátum esetében az alapvető tényező, amely a médiareceptet működteti, egyébként eredetileg egyik műsor sem német találmány, hanem amerikai, de ha jobban megnézzük, gondolom ezeket is magyarok találták ki, mint a spanyolviaszkot. Nem tervezem utánajárni.

hun vágy

Konkrétan nem az Attila-korabeli szexuális szokásokat szeretném taglalni, hanem az a helyzet, hogy, hamarabb mint gondoltam, eljött az az idő, hogy vágyom Magyarországra. Vonakodom leírni, hogy haza, mert home is where your heart is (gy.k. ahol a szíved, ott az otthonod), meg a lakásunk, amely valóban igazi otthon (annak köszönhetően hogy házastársi közösségünk egyik tagjának van ahhoz érzéke, hogy a pink kárpitot a zöld falhoz, az öt elem egyensúlya a térben stb., a másik tag pedig segít mindezt beszerezni, felszerelni, odatolni, de nem mondja hogy a fengshui hülyeség) is ITT van, de akkor is. Az embernek mindig az kell, ami éppen nem elérhető. Persze az eddigi posztok alapján, ami N. országot rendkívül kietlennek festi le, lakhelyünket pedig borzalmas iparvárosnak (legutóbbi anyaországbéli látogatóink meg is jegyezték, hogy "nna, nem is olyan szörnyű ez a város, aszittük a blog alapján hogy sokkal rondább"), a honvágy érthető is. Amúgy, adós vagyok néhány pozitív leírással is, mert azért itt is vannak szép (tájak), gyors (autópályák), olcsó (sörök), kellemes (emberek) dolgok, és igazából tök jól elvagyunk itt és különben is a seggünket a földhöz verhetjük hogy euróban kapjuk a fizunkat. Bár szegény német gazdaság is nagy bajban vagy, egyem a szívét, a daxli tegnap 3 éves mélypontján volt, nagyon aggódunk hogy mi lesz, lehet hogy nemsokára az átlag n.polgár kénytelen lesz megint aljamunkát végezni az ezereurós munkanélküli segélye helyett, jujj. Mégis, hiszitek-e vagy nem, mintegy alig 3 hónap után, elfogott a honvágy. Pedig már tettünk ellene, megelőzésképp két hete elmentünk itteni magyar étterembe - elveimmel teljes ellentétben, mivel általában az itteni ungarische gulasch semmiben nem különbözik a nnép többi 367-féle barna szószban úszó húsételétől, de A. ragaszkodott hozzá - és iszonyú kellemes meglepetésben volt részünk. Tényleg olyan volt, mint otthon, és mivel nem vagyunk annyira gasztrobunkók, merem állítani, hogy kifejezetten jó is volt, ez azt jelenti, hogy mondjuk verte az átlag magyar éttermi színvonalat (különben is, ott is nagyon nehéz igazi magyaros, és tényleg jó éttermet találni, ahol mondjuk a hortobágyi palacsinta tölteléke nem az előző heti húsmaradékok darálva, hanem esetleg emlékeztet a Gundel-féle Kis magyar szakácskönyv receptjére, de legalábbis minimum a Horváth Ilona színvonalat megüti). Persze, magyar családi vállalkozásról van szó, és miután a németül beszélő pincér elkapta családi egyvelegnyelvünk egy-két magyar foszlányát, azonnal váltott magyarra és még kedvesebb lett mint előtte, pedig addig sem próbált minket elűzni a vendéglátásban néha sajnos tapasztalható keresetlen modorral. Egyébként meg, néha én is főzök itthon olyat amibe teszek fűszerpaprikát, meg állandóan az emerkettőpetőfirádió megy onlájn (az időjárásnál le szoktam venni a hangot, hogy ne frusztráljon annyira hogy itt mondjuk állandóan 10 fokkal hidegebb van, sőt, neadjisten még a Balaton vízhőmérsékletét is meg kell hallgassam, na már csak az hiányozna). Ennek a rádiónak a hallgatása persze egyben azt is szolgálja, hogy megtudjam, hogy az egyik albérlőnk, egy nagyon szimpatikus hírszerkesztő jó egészségnek örvend-e. Minden fontos emberrel és családtaggal tartom - próbálom tartani a kapcsolatot, ahogy sikerül persze. Meg ez aztán mindig mindkét félen is múlik. De azt akartam ebből kihozni, hogy nem is konkrétan az emberek hiányoznak, hiszen ott a skype, e-mail, sőt, a legbátrabbak már személyesen is elmerészkedtek hozzánk Ormányházára (Rüsselsheim szó szerinti jelentése, és aki azt hiszi hogy Bugyi a röhejes helységnevek csúcsa, azok számára már készül egy szószedet az itt található elképesztő nevű városokról, a szomszéd falu pl. Gyűlöletluk). A hangulat, a nyelv, az életérzés hiányzik, minden olyasmi tehát, ami itt nincs, vagy nem olyan....Például, tudvalevőleg a világ legrövidebb könyvei közé tartozik A német humor ezer éve (ezen a ponton, meg kell jegyezzem, hogy A. - nem csak ebben - rendkívüli kivétel, aki ismeri, az tudja, mondjuk szerintem elég bizonyíték hogy megtanult magyarul annyira, hogy szóvicceket gyárt), és én nem tudom, hogy az én abszurdba hajló fekete humorom tipikusan magyar-e, de nagyon fárasztó minden poén után elmagyarázni a riadt tekintetű kollégáimnak, hogy "vicc volt...." (mondjuk 90%-a a közvetlen kollégáimnak a német hadsereg volt tisztje, lehet hogy ez is belejátszik, bár a kényes történelmi vicceket azért kerülöm, nem szoktam például megkérdezni tőlük, hogy a nagypapinak van-e még otthon a pincében egy kis auschwitzi szappanja wehrmachtos csokija). Aztán amúgy, a teljesség igénye nélkül: úgy elmennék az (állítólag megújult) Toldi moziba értelmes filmet nézni (itt ráadásul mindent szikronizálnak, a feliratos film eredeti nyelven gyakorlatilag nem létezik, egyszer mentünk moziba itt eddig, kinéztük az egyetlen frankfurti mozit ahol a Burn after reading (magy: Égető bizonyíték) című naggyonjó film angolul ment, na lekéstük ezért sajnos kénytelen voltam dzsordzsklúnit németül hallgatni, és bár az én fülemnek igazán nem idegen e nyelv, de azért vannak határok), az Andrássy útra sétálni, a Rudasba fürdeni, a budaörsi kőhegyre, csak úgy hétvégén Pécsre, vagy a Borsodi dombságba, vagy akárhová....csak lehessen 5 kilométeres körzetben túró rudit kapni.

törökök és tabuk

A törökök nem keverednek a vízigótokkal, bár lehet hogy mindkét csoportnak jó lenne. Ha mégis megtörténik, mindkét csoport kiveti magából a vegyes párt. Igen, ny-európa egyik legfejlettebb országában járunk, nem Pakisztánban. Ami felett én szerintem én még évekig nem fogok tudni napirendre térni, az a borzalmas társadalmi kétszínűség és szőnyeg alá söprés, ami itt megy. Már eddig is rengeteg ellentétes jelenséget figyeltem meg, és nagyon örülök hogy valamelyest kívülállóként tehetem ezt. Az persze nem német jelenség, hogy van egy társadalmi csoport akikre rá lehet fogni minden problémát, láttunk már ilyet máshol is. Az sem olyan meglepő, hogy az adott ország, egyébként nyilván nagyrészt önkéntes munkanélküliekből és egyéb lúzerekből álló neonáci csoportjai is ellenük vannak. Az viszont már sokkal pikánsabb, hogy mindez egy olyan országban történik amelynek tanulnia kellett volna belőle, mi történhet, ha egy etnikumot vagy vallási csoportot üldözünk. Jó, az "üldözés" ezúttal nem hivatalos, sőt, hivatalosan az van, hogy nemsokára hatalmas új mecset épül Köln belvárosában, de amiket én megfigyeltem, szerintem hosszú távon nem veszélytelenek.
Ebben az országban a "fejkendős asszony" vagy a "muszlim" kb. ugyanazt fejezi ki mint hazánkban a "cigány". Pedig vannak lényeges különbségek.
Kezdjük a tényekkel. Németországban mintegy 3 millió muszlim él, ezeknek nagy része első és második generációs török bevándorló. Nagy részük a hatvanas-hetvenes években érkezett, a német ipar fellendítésére, a nyugatnémet iparterületekre, azon belül is a középnémet részre, a gócpont mértani közepe körülbelül pontosan a lakásunk. Ez persze nem tetszett és tetszik a gonosz és kispolgári német középosztálynak, akik persze ugyanakkor elvárják, hogy a német gazdaság jól teljesítsen, a sarki döner (ami az átlagnémet táplálkozás masszív részét teszi ki) finom és friss legyen, és az aljamunkát ne nekik kelljen végezni, akkor se, ha ők maguk még sokkal egyszerűbbek mint egy török facsipesz.
Ami engem különösen megdöbbent, hogy a német közbeszédben nulla különbséget tesznek a képzetlen bevándorlók (akiknek csak kis része érkezik előre megfontolt élősködés céljával, nagyobb részük, ha képzetlen is, taxizik, takarít és szemetet szed), és a magasan képzett, az égető munkaerőhiány miatt érkező külföldiek között. Az "Ausländer" (külföldi) az általában egyenlő a "muszlim" kifejezéssel, mindkettő szitokszó. Az intelligensebb németek nem is használják ezeket a neonáci szavakat, ők azt mondják, hogy "migrációs háttérrel rendelkező polgártársaink", de ugyanazt gondolják. Már kb. nyolcszor szembesítettem német kollégáimat azzal, hogy én is közéjük tartozom. Mindig döbbent csend a válasz, aztán elkezdenek magyarázkodni, hogy "dehát te tökéletesen beszélsz németül, adót fizetsz itt....". Holott csak annyit ejtettek ki szájukon, hogy "migrációs hátterű", ami történetesen igaz, és szó szerint véve se nem negatív se nem pozitív. Engem ez személyesen nem sért, igazából szórakoztatónak tartom, hogy milyen gátak vannak a fejükben.
Persze, itt egy kis előítéletért nem kell a szomszédba menni: döbbenet, hogy maguk a németek egymással szemben pusztán a területi hovatartozás és a nyelvjárás alapján milyen előítéletekkel viseltetnek. Egy északnémetnek, mondjuk a trendi Hamburgból, minden ami Kölntől délre van, az már Bajorország. Amely, amúgy is kb. minden más tartományban gúny tárgya. Nem beszélve a szászokról, akiknek a nyelvét én családi okból is, kifejezetten kedvelem, viszont a többiek, főleg a nyugatiak, még mindig a keletnémet sztereotípiákra asszociálnak és szintén lenézik őket. A délieknek meg persze az északiak csak "halfejűek" stb. Namost, ezek után, a milliós gyökeresen más mentalitással, vallással, külsővel rendelkező bevándorlókkal szemben, képzeljük el milyen ellenérzések kerülnek felszínre. Az átlag, középosztálybeli német persze nem neonáci és tegyük fel, még az átlagnál liberálisabb is. Azonban ugyanő, amikor gyermekét iskolába iratja, gondosan ellenőrzi, hogy nehogy olyan osztályba kerüljön a gyerek ahol a névsorban több a Cahit és a Gülcan mint a Tim és az Emma.
Holott, mivel nem fognak elmenni, és, ami még fontosabb érv, nem is lenne jó ha elmennének vissza, mert másnap összeomolna a német gazdaság, igazából az integráció az egyetlen út. Kísérleti iskolamodellek bizonyítják, hogy az árja és szuperintelligens (ez két egymást nem feltétlen fedő csoport) gyereknek is jobb, ha hátrányosabb helyzetű, gyengébb képességű gyerekekkel együtt tanul, persze ilyenkor a tanárokon múlik minden. Nem fogják a gyengébbek lehúzni, sőt, viszont 25-30 évvel később, amikor az ily módon szociális érzékenységgel és haladó, nyitott szemlélettel beoltott árja elfoglalja helyét a társadalmi tápláléklánc felső harmadában egy multi vezetői székében, akkor lehet hogy legalább némi fogalma lesz arról a párezerről, akik alatta dolgoznak.
Ha valaki tudja a nyitját, hogy a döner Magyarországon miért a görög "gyros" néven vált ismertté, ossza meg velem, ugyanis pontosan ugyanarról az ételről van szó. Vagy lehet hogy több görög él nálunk mint török?

germán go-go görlök

Ha valakinek a címről hozzám hasonlóan egy rúdra tekert szőke szalonna jut eszébe, akkor megvan az egészséges, abszolút gonosz, előítéletekkel teli, politikailag tökéletesen inkorrekt közös nevező a mai post témájában.
A nnép női tagjairól lesz szó. Megfigyeléseim a butácska brünhildák (alliteráció! - bár a BB-k esetében az illiteráció, ősmagyar szóval analfabetizmus is jellemző esetenként) és a hiperemancipált szupernő közötti széles rétegeket próbálja áttekinteni, a teljesség igénye nélkül, teljesen szubjektív alapon. Kezdjük először is a tisztelet okán az idősebb egyedekkel. A huszadik század első felét máris elhagyhatjuk, hiszen abban a demográfiai rétegben erősen dominálnak a Hildegard, Gudrun, és Elfriede (A. nagymamájától bocs, de asszem kicsi a valószínűsége hogy ezt olvassa) nevű egyedek, és ha a nomen est omen (szabad fordításban: a név kihat a személyiségre) elvének hiszünk, akkor a nőiességfaktor elenyészik.
Szóval a 2. világháború után, melynek folyományai a nnépet többszörösen tragikus módon kettészakajtotta endékára és nyugatnémetországra, a nnép női egyedeinek szociológiai fejlődése szintén kettévált. A keleti részen a nő egyszerre volt anya és dolgozó nő, igazából ez úgy hangzik, mintha ők már akkor, mintegy 30-40 évvel ezelőtt megvalósították volna azt amit most oly sokan, ismét megpróbálnak. A nyugati részen ezzel szemben feudális állapotok konzerválódtak, a tipikus nyugatnémet család: orvos papa elvette asszisztensnőjét aki onnantól csakis a háztartásra és a gyermeknevelésre koncentrált. Úgy tűnik tehát mai szemmel, mintha a komcsi kelet ilyen téren bizony jócskán beelőzte volna a fejlett nyugati részt. Ám ez csak a látszat. Ne feledjük a "keletnémet úszó- és súlyemelőnők" c. jelenséget, őközülük sokan ma boldog családapaként élnek. Tehát nem jelenthetjük ki hogy az endéká hundertprocentig kitermelte volna a germán szupernőt.
A nyugati nők körben viszont, szintén érdekes folyamatok mentek végbe. Mert őnekik, keletnémet nőtársaikkal ellentétben (akik kizárólag dederonból készült otthonkába és a szoc. textilipar hazánkban is jól ismert termékeibe öltözködhettek) megadatott a mintegy 45 évnyi előny, hogy szép, divatos, és ízléses ruhákba öltözzenek, valamint éljenek a jóléti társadalom összes trükkjével külsejük és belsejük előnyeinek kidomborítására. Nos, sajnos, meg kell állapítsam hogy nem éltek vele. Persze, egy többtízmilliós nép csak kitermel néhány díszpéldányt, akivel a maradék széles (szó szerint) réteg takarózhat (ez meg képzavar), mint például a heidi klumpa vagy klaudiasiffer, de alaposabban megvizsgálva őket, ők is antinők.
A legrosszabb ugyanis a német nőkben persze nem a külsejük, hanem a melegség és kedvesség hiánya. Harsányak, drabálisak, agresszívek. Nem elég, hogy szörnyen néznek ki, szörnyen is viselkednek. Ez az utcán, a közértben, a munkahelyeken egyaránt megfigyelhető. Az érdekérvényesítés a német nők esetében azt jelenti, hogy elférfiasodnak, és ez már nem túl nagy lépés, ha már úgyis bajszuk és sörhasuk van. Vajon miként vélekednek nőtársaikról a német férfiak? Csak annyit említenék, hogy A. amikor legutóbb a tévében ment az a dezodorreklám, ahol a nők szoknyáját fellibbenti a friss fuvallat, megjegyezte, hogy minek neki egy ilyen szoknyalibbentő cucc, amikor most már elköltöztünk Magyarországról.
A legérdekesebb, hogy a német női magazinok ennek tökéletes ellentétét mutatják. Ízlés, bölcsesség, karrier és 2 gyerek, plusz egy hiperkreatív önkiteljesítő hobbi és legkevesebb egy extrémsport rendszeres űzése jellemzi a német nőt, ha belelapozunk ezekbe. Természetesen nagyon jól főz, kizárólag egészséges, mediterrán ételeket. A legszuperebbek mégcsak el se váltak, hanem rendelkeznek egy szuper férjjel is, aki szintén jóképű, sikeres és tökéletes apa is. Napjuk 72 órából áll, amiből 5-öt minimum jógáznak, 2-t nyelvet tanulnak és így tovább.
Régóta keresem eme magazinbéli német nőt a hétköznapokban. Meresztem a szemem mindenhol, de nem látom, valószínűleg ők ezalatt máshol meresztik egy más testrészük. Arra jutottam, az egész egy nagy átverés. A magazinok a nők képeit biztosan más országokból szerzik be stikában.
Összefoglalva a dolgot, a mai Yvette-ek és Jessica-k semmivel sem jobbak mint nagyanyáik, ellenben sokkal kevésbé illik rájuk a nevük.
(Német barátnőim és családtagjaim kivételek, köztük sok-sok kedves, csinos és szimpatikus van, és maximum csak nyomokban lelhetők fel a fenti tulajdonságok.)

a fiúk az Opel-bandából

Amikor német ismerőseimnek megpendítettem, hogy Rüsselsheimba költözünk, ilyen reakciók voltak: "á, ott van az Opel, ugye?" (alternatív: "á, ott van az Audi, ugye?"), "hááát. nem hangos?" (a repülők), "aha...öhm. hm, nem túl szép hely" (iparváros, tényleg ronda), "khm....izé....sok a török, nem?" (igen, többek között a lakásunk tulajdonosa is török, de ÉN leszek az utolsó ebben az országban akinek kifogása van a bevándorlók ellen).
Idővel nagyon slágfertig válaszokat fejlesztetten ki (sorrendben a fentiekre): 1. egen, ott van az Opel, de NEM, mi nem ott dolgozunk és különben is a város másik végén van 2. nem hangos (lásd repülős post) 3. igen, mert lebombázták a 2. vh-ban, de van autónk és számtalan szép hely elérhető közelségben (20 km) van, hogy csak három várost említsek: Wiesbaden, Mainz és Frankfurt (ezekről még lesz szó később) 4. nincs bajom a törökökkel (sem).

Szóval enyhén unom, hogy magyarázkodni kell lakóhelyünk megválasztása miatt, egyébként meg én inkább érdekességnek élem meg mindezeket a jelenségeket, nemhogy zavarnának. Tehát, adva egy kisebb, csúf német iparváros, a Majna partján, Opel-gyárral, törökökkel (számos más nemzetiség is él itt, mint bárhol Európában, de talán tényleg ők a legnagyobb csoport), ebből következően török opel-gyári munkásokkal. Szomszédságunkban is találhatóak néhányan, bár valószínűleg, nem azokban a napszakokban merészkednek az utcára mint mi, de a legutóbbi séta alkalmával begyűjtöttem néhány hvcs (helyi vagány csávó) legalábbis optikai tuninggal ellátott verdájának képeit. Az autók márkáját ezek után azt hiszem nem kell kihangsúlyozni, ha nem látszana a képeken, akkor is biztosak lehettek benne, hogy az Adam Opel bácsi által alapított nagymúltú, ámde annál lehangolóbb jelenű autógyár (megvette az ámerikai General Motors - már a német autók sem a régiek) termékeit láthatjátok. Ígérem, a gyűjtést még folytatom majd, egy-egy szebb példánnyal.
No, és mi más is zárhatná ezt a postot, mint a Die Toten Hosen nevű német punkrockzenekar legendás ideillő száma a youtube-ról, utána az eredeti szöveg saját szabad fordításban, rím nélkül, tökéletesen érzékelteti a képek hangulatát:




Die Toten Hosen: Opel-Gang


Kart ki az ablakon,
a rádió max hangerőn,
rókafarok a kulcslyukban,
négyen ülünk minden verdában.
A zsernyákokat most ráztuk le a városban,
110-zel lehagytunk egy Fordot
És bevágtunk egy Fiat elé.
Új gumi a kerekeken,
fehér ralicsíkok a kocsin.
Mi vagyunk a fiúk az Opel-bandából,
mindenkit lehagyunk.
Mi vagyunk a fiúk az Opel-bandából,
mindenkit lehagyunk.
Opel-banda!

Egy kör a háztömb körül,
utána felpolcoljuk a verdát,
és a kasztni alá bújunk.
Szombat délután fél négy,
fociműsor és egy sör.
Padlógázzal ugratunk,
aztán elhúzunk ezerrel.
sose kötjük be magunkat.

Mi vagyunk a fiúk az Opel-bandából,
mindenkit lehagyunk.
Mi vagyunk a fiúk az Opel-bandából,
mindenkit lehagyunk.
Opel-banda - mindenkit lehagyunk!

magukért beszélő képek, kis MAGYARázat

A legutóbbi repülős postot illusztrálnám, a képen kivehető egy aprócska, azaz távoli repülő. A múltkor biciklivel viszont egy olyan területre tévedtünk, ahol ezek 3 percenként süvítenek el közvetlenül a házak felett....magamban hálát adtam az ingatlanügynöknek és Istennek akik ettől megmentettek minket.
Itt jönnek kis gipszi barátaim, akiket ezúttal lesből sikerült lekapni. Biciklivel elhaladtunk egy "grillezőmező" (Grillwiese) mellett, ahol egy táblán a német bürokrácia nagylelkűen engedélyezi a nnépnek a faszénparázson sütés technikájával történő ételkészítést, szigorúan este 10-ig persze. Utána sipirc haza, 4 felé szortírozott szeméttel, jóccakát, mekkora buli vót. És a nnép betart. Na nem úgy, mint a magyar. Ez a különbség.

repülőország

Igazából nagyon egyszerű elv alapján kerestünk lakást, mivel egyikünk sem ismerte különösebben a környéket, az volt a cél, hogy legalább A. munkahelye ne legyen messze, az enyém már úgyis csak közelebb lehetett, a 970 km-t nehéz lenne überelni. Így aztán egész egyszerűen az említett munkahely 15 km-es körzetében kerestünk. Azt tudtuk előre, hogy a harmadik legnagyobb forgalmú európai reptér (az első kettő helyes beküldői közt kisorsolok 1 üveg helyi specialitást, azaz almabort - n. nyelven Apfelwein - avagy a helyi nevén Ebbelwei, illetve Äppeler, amelyet a következő anyaországbeli látogatásomon személyesen adok át, egyébként csak fröccsnek lehet inni szerintem de annak egészen kellemes) a közelben lesz, de nem nagyon foglalkoztunk ezzel, nincsenek nagy igényeim ilyen téren, elég nekem, hogy most már nem kell a repülőn rajta ülni, amúgy igazán nem zavarnak. Na jó, azért arra figyeltünk, hogy ne olyan helyre költözzünk ahol a legdurvább a zajterhelés, de amúgy nem volt túl fontos tényező, különben is, egész gyermekkoromat egy kisvárosi reptér hallótávolságában éltem le, szóval az alapedzettségi szint megvan.

Szóval azt akartam írni, hogy a nap bármely szakában felnézek az égre, tutibiztos hogy van ott egy repülő. Olyan ez mint egy égitest, amely mozog, a jelenléte annyira természetes, hogy már fel sem tűnik. Vagyis, nálam még nem jött el ez az apatikus szakasz, nekem még minden alkalommal feltűnik. Lehet hogy csupán pozitív és rendkívül alkalmazkodó személyiségemnek köszönhető hogy én mindig örülök ha meglátok egy repcsit, sőt, ha A. velem van, az ő legnagyobb örömére, mint egy kisgyerek mutogatok az égre: "ott, ott, már megint, de vicces" mint egy idióta. Ezt magam sem értem, teljes ellentmondásban áll azzal, hogy mintegy 140 ezer lerepült kilométer, illetve 11 különböző (asszem) európai reptér legeldugottabb női mosdó-koordinátáinak pontos ismerete és az ebből eredő traumák miatt igazából a repülés és a repülőterek számomra mindennemű varázsukat, ami valaha is létezett, elveszítették. Szerencsére viszont alig hallani őket, de ebben az országban persze, mint minden olyan helyen, ahol az emberek legnagyobb problémái közt ez első tíz helyen megtalálható az, hogy a sz*r büdös (már elnézést, de a vulgaritásnál mint nyelvi kifejező eszköznél egyszerűen nincs jobb, ha bizonyos mondanivalók megfelelő hangsúlyozására törekszünk), a helyi lakosság buzgón tiltakozik a légiforgalom további növelése ellen (2 hétre beutalnám őket nyaralni a ferihegyi bevezetőút mellé). Persze ennek sok oka van, amióta sok helyen már csak 38 órás a munkahét, több idejük is van polgárkodni, meg amúgy is, itt aztán megvan a kultúrája az érdekvédelemnek, a fogyasztói-, és civil öntudat tetőzőben van. Bizonyára sorsszerű is ez nekem, meg látnoki képességeimet jelzi, hogy itten lakunk, a repülőutcák alatt, mert amint a mellékelt ábrán látszik, már korai képeimen megjelent a repülőgép az égen, mint motívum. 6 éves kori rajzomon, ha nem ismernétek fel csípőből, a Malév egyik TU-154-es típusú gépe látható, inkluzíve magyar felségjel. (Őszintén remélem amúgy, ez a típus már nem röpköd itt felettünk, bár ki tudja, az utóbbi hetek eseményei alapján, az embernek már a Star Alliance-os légitársaságokban sem lehet bizodalma.)

Egyszóval, ahogy Julika mondaná, mókás itt, repülőországban lakni.

kisvárosi kertkultúra

A kertitörpéket, mint a kispolgári giccs gipsz megtestesüléseit, kora gyermekkoromtól kezdve mindig is röhejesnek találtam, de azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül. A kert legyen zöld, virágos és szép, vagy kissé elhanyagoltan vadregényes akár, felőlem még természetesnem ható műtó is lehet benne, de kis színes ocsmány figurák, azok lehetőleg ne. Nem jártam utána, hogy van-e egyéb funkciójuk azon kívül, hogy díszelegnek és a járókelőkből vegyes érzelmeket váltanak ki. Például, javukra írható lenne, ha elriasztólag hatnának meztelen csigákra, virágtépázó varjakra, a szomszéd almatolvaj gyerekeire stb.

De hogy jön ide ez a téma? Úgy, hogy a földszinti szomszédok, akinek a kertje a balkonunkról elénk táruló látótér 70%-át uralja, sajnos, abba a szociológialiag nehezen meghatározható, ámde a nnép jelentős részét kitevő rétegbe tartoznak, akik megfelelő ízlés hiányában (és, mint tudjuk, ízlést a pénzhez sem adnak...de ez megint egy másik téma) "cukinak", "nettnek", "édi-bédinek" tartják a kertitörpéket. De van egy nagyobb baj. Még ha csak kertitörpék lennének! De nem, ó, jaj, a kert tele totálisan össze nem illő stílusú, színű és formájú meghatározhatatlan eredetű (tippem: a helyi OBI kerti részlege) műtárgyakkal. Kiemelném a gagyiantik gipsz nőfigurát (biztos hipóval kell kezelni hogy így vakítson), a korai dadaista fém drótmadarakat, illetve a kissé már elalgásodott műkő madárúsztatót . Néhányat próbáltam suttyomban a balkonról lekapni, nehogy a szomszédok észrevegyék hogy gyanúsan fényképezgetek. Mielőtt valaki a szememre vetné, hogy tulajdonképpen mit fanyalgok itt, mégiscsak rendezett és gondozott, és kellemesebb látvány mint egy iparváros peremkerületének bizonyos részei, amiket sok ember napi vizuális betevőjének mondhat, azoknak üzenem, hogy szívesen látom őket egy reggelire a balkonon, amit próbáljanak röhögés nélkül elfogyasztani, többtucat humanoid gipszfigura átható pillantását állva. Sajnos pont a törpékről nem tudtam jó képet csinálni, de azt hiszem, mindenki el tudja őket képzelni ezek után.

szabályok, törvények, nyárspolgárok

Azt hiszem, ebben a témában nem ez lesz az utolsó bejegyzés, vannak dolgok, amin egyszerűen nem lehet napirendre térni itt. Amint a mediterrán lazaságnak is megvan az előnye és a hátulütője is, ugyanígy a német természetnek is. Szeretném leszögezni, hogy mint a megszokott mintákból többszörösen kilógó, az ellentéteket önmagában egyesítő lény (nukleáris erőműhöz hasonló energiákkal megáldott tyúkagyú szárnyas mivoltomra célzok), egyáltalán nem vagyok a klisék barátja, sőt, kéjes örömmel tölt el azok cáfolatainak bizonyítása. Mégis-mégis, hogy-hogy nem, bizony, bizony a németek igenis nagyon is olyanok, mint ahogyan azt a többi nemzet tartja róluk. A továbbiakban ígérek sok-sok egyéni ellenpéldát, ámde most egy kicsit hadd írjak arról, amit már a post címe sejtet. Kezdjük a legkézenfekvőbb jelenséggel. Ha valami kiszámítható, az nagyon kellemes tud lenni. Az élet tervezhetővé válik, nincs kellemetlen meglepetés. Ugyanakkor mérhetetlenül unalmas, az emberben szinte azonnal kialakul egy "történjen-már-valami-hiba-a-mátrixban" - érzés, persze valami pozitív esemény formájában (pl. a szomszéd borzalmas háziasszony formátlan otto-katalógusból rendelt 2 számmal nagyobb, a következő 15 évi hízást nagy önismeretről tanúskodó módon már bekalkulált ruházata helyett egy óvatlan szombat reggelen, most a kép kedvéért kedveskedve nőiesnek nevezett idomain csinos nyári ruhában, fehér alapon piros rózsákkal, piros magassarkú szandálban lejt el a sarki pékségbe) . A legmegdöbbentőbb, hogy ŐK (a német emberek, a továbbiaknak csak a nnép) is tudatában vannak ennek, sőt, tudnak ezen nevetni és akkor már majdhogynem ki is törtek ebből a kliséből.



Az első dolog amivel itt szembesülni lehet, az a törvények, szabályok, szabályozó feliratok töméntelen, átláthatatlan mennyisége. Csak egy adat, amely magáért beszél: a német adórendszer szakirodalma adja a világ adóügyi irodalmának 60%-át. Mindenki állandó rettegésben él attól, hogy valamikor életében, mondjuk néhány hónapon át, nem fizetett be valamilyen adót (természetesen nem szándékosan, hanem tudtán kívül) és egy átlagos, kerti grillezéssel töltött napon (amely szintén le van szabályozva, minden tartományban eltérő módon, pl. a bajorok évente többször is grillezhetnek a szabadban, ellenben itt ahol mi lakunk, Hessen-ben az csupán évente négyszer engedélyezett - a félreértések elkerülése végett, a saját kertben) csönget az adóhivatal.

Amikor vígan számolgattam, hogy itteni, nyugati fizetésemből mennyi marad könyvre, egyébre, még boldog tudatlanságban leledztem afelől, hogy miféle adókat kell majd fizetnem még. Az egyházi adó, amit itt az állam szed be egy sajnálatos történelmi korszak (korántsem egyetlen) maradványaként, messze túlhaladja azt az összeget, amit jószívvel adnék én (de ez egy másik post témája lesz egyszer talán...), ráadásul jobb szeretek ilyen célra valóban adni, és nem havi fix levonást elszenvedni.



Egy másik sokk akkor ért, amikor szembesültem azzal, hogy itt az emberek sokkal többféle biztosítást kötnek, mint nálunk. Végső soron ez is mentalitásbeli különbség, de azért van az egészséges pesszimizmusnak egy határa. Az egyik biztosításom, amelyet ráadásul kötelező volt megkötni, tartalmazza pl. annak a káreseménynek a fedezetét, amely abből keletkezhet, ha idegen kutyákat őrzök, és ezen szerencsétlen állatoknak meggörbül a szőre az őrzés ideje alatt. Hogy mindezeket a dolgokat aztán hogyan bizonyítják, nos, ezt nem tudom, de hivatalnokok óriási apparátusa létezik külön erre specializálódva. Ez egyszerűen egy ilyen ország.



Annak nagyon örülök hogy a nnép már eljutott oda, hogy a hulladékot nemcsak hogy külön gyűjti, hanem utána sem öntik össze, mielőtt a lerakóba kerül. Mindennek ellenére a házunkban működő nemhivatalos szemétrendőrség működése eléggé elborzasztott: A., aki ráadásul maga is a nnép szerves része, bár aki ismeri...na de ez megint más téma (apropó szerves - tudtátok hogy a főtt tojás héja nem szerves hulladék ellentétben a nyersével? én nem, de most már tudom ezt is), az első hétvégék egyikén levitte az ezekben a hetekben a háztartásunkban nagy mennyiségben keletkező csomagolóanyag-hulladékot, és botor módon, mivel csak két keze van, előbb a papír-csomagot rátette egy másik rendeltetésű kukára hogy előbb a műanyagokat kidobja az erre a célre tartott sárga kukába. Ebben a szent pillanatban a kukatároló feletti balkonról rászólt az egyik szomszéd, hogy az bizony nem oda való. A. enyhén big brother-érzettel közölte vele, hogy tudja, csak ideiglenesen tette oda. Szóval, itt rendnek kell lenni, és bizony nekünk nagyon furcsa lehet, de itt teljesen normális hogy az emberek rászólnak egymásra. A sokat átkozott magyar "dögöljön meg a szomszéd tehene is"-mentalitás itteni megfelelője a "szomszéd tehenének se legyen jobb mint ez enyémnek". Az emberek tehát rászólnak egymásra, és nem azért, mert őket, éppen személy szerint zavarja a másik viselkedése, hanem egyszerűen, kötelességüknek érzik gyengéd udvariassággal figyelmeztetni a normák útjáról letérő honfitársaikat arra. Az, hogy kollektíve ennyire rettegnek a másság sok formájától, az átlagostól és megszokottól való eltéréstől, ugyanakkor viszont mindannyian próbálnak nagyon egyéni, eredeti életmódot és hobbikat űzni, ahhoz vezet, hogy egész elővárosok vannak tele önmegvalósító, trendi nyárspolgárokkal (megmosolyogtató és igazán szeretetreméltő, hogy mindezt észre sem veszik, hogy a legutóbbi, iszonyú egyéni, kiteszörffel egybekötött klubnyaralásukon a szomszéd szobában a szomszéd lakott).

új otthon

Eltelt egy hónap. Az idő másik mértékegysége, az időminőség miatt sokkal hosszabbnak tűnik...de nem megyek bele időfilozófiai fejtegetésekbe, bár vasárnap délután lévén, egészen enyhén másnaposan a tegnapi frankfurti kiruccanástól, nagy a kísértés.

Már sokkal hamarabb akartam írni, most viszont már legalább van mit.

Az első hét és az azutáni 2 hétvége szinte teljes egészében a lakás-IKEA-környékbeli barkácsáruházak háromszög körül forgott. Sokan szeretik az ilyesmit hónapokig húzni (na, most már nemsokára megvesszük a függönyt/az ágykeretet/az előszobafogast), én nem. Én szeretem letudni ezeket, amennyire az adott keretek között lehet, és van miből. Elsőre ez kispolgári dolognak tűnhet, de én egyszerűen úgy vagyok vele, hogy nem akarok a lakás berendezésével hónapokig molyolni, 98%-ban szerezzük be és tegyük helyére amit lehet, utána észre sem veszem, csak egyszerűen sokkal kellemesebb otthon lenni, márpedig én szeretek otthon lenni. Pláne hogy egyelőre A.-n kívül nincs kivel menni itt sehova, de ez egy másik téma, amire mindjárt visszatérek. Szóval, ilyen lett. A vendégszoba nagyon yo. Később még lesznek részletesebb képek, és remélem, hogy rokonaink, ismerőseink látogatási kedve olyan erős lesz, hogy saját al-blogot hozok létre a vendégszobának, foglalási naptárral (!), megörökítve a szoba lakóinak itt töltött napjait.