StuttgART

#1 - Boris Vian

Egyik kedvenc íróm, ezért örömmel láttam hogy a stuttgarti francia hetek keretében előadás lesz róla. A dolog egyetlen hátulütője volt, hogy az előadás egy nyugdíjasklubba volt meghirdetve. Mondjuk nyilvános és ingyenes is volt, ezért nem haboztam, úgy döntöttem, megyek kicsit leszorítani az átlagéletkort. Nem bántam meg, gimnazista korom óta tartó rajongásom csak nőtt. Egy nagyon jó fej francia nő tartotta az előadást, B.V. életéről és műveiről, diákkal, sanzonokkal fűszerezve, úgy beszélt róla mintha még személyesen ismerte volna (mondjuk nem kizárt, ő sem volt már mai csirke). B.V. a huszas években született és nőtt fel Párizs közelében egy bohém de nagyon védett, szeretetteli családi közegben. Szívbetegsége következtében a szülei méginkább igyekeztek óvni, szemükre is vetette később hogy nem készítették fel az élet csúnya dolgaira (hiába, a szülőkkel mindig pont az a baj). Dehát tudták, és maga B.V. is tudta, hogy számára minden nap ajándék. Így is élt, két végén égette a gyertyát. Viszont egyáltalán nem céltalanul önpusztítva, sőt, nagyon is teljes és alkotó életet élt. Életműve akár 3-4 egyenként 100 éves kort megérő embernek is dicsőségére válna. Sikeres mérnök volt, fel is talált egy-két kisebb dolgot. Sikeres jazz-zenész volt, a párizsi Saint-Germain-des-Prés negyed akkoriban virágzásnak induló pinceklub-kultúrájának egyik ismert alakja (trombitán játszott, amit szívbetegsége miatt sajnos egy idő után abba kellett hagynia). Ott élőben hallgathatta a maguk idejében Miles Davis-t, Duke Ellington-t, illetve barátainak tudhatta a kor jelentős francia gondolkodóit, Jean-Paul Sartre-t és Simone de Beauvoir-t is (a fenti képen ők vannak előtérben, a másik pár B.V. és első felesége). Egyik további hobbija az oldtimerek voltak, volt neki több ilyen autója is (10-es évekbeli első automobilokról van szó), ezeket maga bütykölgette. Megrögzött háborúellenes volt, több ilyen témájú írása is megjelent. Legkifejezőbb talán A dezertőr c. verse amely egy képzelt levél az akkori francia elnökhöz. Arról szól, hogy egy háborús behívót megkapó férfi kifejti az elnöknek hogy különösen az bosszantja hogy még szerda este előtt kell elindulnia, pedig neki programja van és amúgy meg nincs kedve másokat öldökölni és bántani, úgyhogy ő bizony dezertálni fog. A polihisztor életmű csúcsa az írásai: néhány regény, színmű, versek és sanzonok (meghallgattunk egy felvételt is, amelyen saját maga énekel). Szürreális és nagyon finom nyelvi humorú (nehéz is jól fordítani, de például a magyarítások sokkal jobbak mint a német fordítások, például a Venyigeszú és a plankton-beli baszoba németül "csupán" Bumsraum) írásaiban megjelenik mindaz ami fontos volt neki, Duke Ellington zenéje, a pacifizmus, az autók, az igaz szerelem, a képtelen és fantáziadús masinák (a Tajtékos napok-beli koktélkeverő zongora amit Colin épít, zseniális - minden billentyű egy-egy összetevő), a bürokrácia logikátlan lehetetlenségei. Érdekesség, hogy első komoly figyelmet kapó és botrányos fogadtatású regényét Köpök a sírotokra címmel Vernon Sullivan álnéven publikálta és saját magát csak a "fordító" szerepében tüntette fel. A regény egy megletősen politikailag inkorrekt és felkavaró írás, az észak-amerikai feketék helyzetét sajátos módon mutatja be. A regényt az USA-ban egyszer sem adták ki, gyakorlatilag a mai napig tiltólistás.
Egy nagyon szimpatikus és szeretetreméltó zseni volt, a fekete humor apostola, már csak azért szeretnék franciául jól megtanulni hogy eredetiben olvashassam egyszer. Orvosai 40 évet jósoltak neki. 39 éves korában, az általa írt egyik színpadi darab ősbemutatóján vitte el egy végzetes szívroham. Franciaországban iskolai tananyag. Németo-ban (hangsúlyozom, a rossz és hiányos fordítások miatt is) alig ismerik, elvétve kapható, néhány könyv csak antikváriumban. A. sem kattant rá, pedig megvettem neki már három könyvét is németül (sőt, amikor kitettem róla egy kis képet ami az egyik könyvben volt róla az egyik polcra, közölte hogy tegyem el, olyan morbid mintha a halott nagypapám szelleme lenne, tény hogy kissé borúsan néz rajta). Mo-on sokkal több műve kapható és ismertebb is.

#2 - Mando Diao

Nem vagyok meggyőződve, hogy ha eddig nem hallgattam éjjel-nappal Mozartot akkor a baba miatt ennek változnia kéne. Inkább megkíséreljük a gyermek zenei ízlését a mienkkel hasonló irányba terelni. Irány tehát a svéd zenekar koncertje (azért remélem nem csak üvöltő indie-rockra fog tudni elaludni hajnali 3-kor). Óvatos duhajok révén annyi engedményt tettünk, hogy nem a küzdőtérre vettünk jegyet hanem ülőhelyre. Még soha nem voltam rockkoncerten ülve, kicsit tartottam tőle hogy nem lesz olyan élmény vagy hogy körülöttünk csupa...hm...fiatalos lelkű lesz. Ezzel szemben többé-kevésbé aranyosan csápoló tinikkel voltunk körülvéve és annyira bejött így egy kényelmes széken hallgatni és nézni a koncertet, közben tolongásmentesen kisurranni sörért almaléért, és nem félni hogy mikor kell, mint a múltkor, tettlegesen arréblökdösnöm egy részeget aki le akar smárolni/önteni sörrel, majd a végén elsőként elérni a metrót, hogy lehet hogy ezentúl ciki-nem ciki ezt preferáljuk majd. A MD-ben egy csomó jo dolog van, pl. külön élmény a koncert alatt futó videóinstalláció. Vicces volt, a "Gloria" közben pl. archív szőke svéd nős jelenetek futottak a háttérben, aki olyan hetvenes évekbeli Charlie angyalai-külsővel rendelkezett, mondtam is A-nak hogy látod, lehet hogy majd a mi fiunk is ír egyszer egy dalt nekem... Aztán az is tök jó hogy két énekes van, és nagyon jó a hangjuk, persze az egyiket, a kicsit rekedteset jobban szeretem (azt hiszem ő Björn). Röviden: az alkoholmámor, a füstös ruha és az izomláz nem elmaradhatatlan kellékei egy könnyűzenei koncertnek ahhoz hogy élvezni lehessen. A fülzúgás maradt az egyetlen, de ez még belefér.

#3 - Cannstatter Wasenfest

Na jó, ez a müncheni Oktoberfest-hez nagyon és egyre inkább hasonlító népünnepély a kakukktojás, Stuttgart Bad Cannstatt névre hallgató keleti negyedében zajlik október eleje felé, két héttel a nagy testvérünnepély előtt. Mintegy kemény fél órát töltöttünk el az óriás vásári forgatagban, amely egy hatalmas vidámpark, sörsátrak és dirndlit viselő tinik (divat lett itt) elegye. Óriási tömeg volt, lépni nem lehetett, alkoholmentes sörikém megszerzésével telt az egész fél óra. A ringlispileket és szabadeséses kütyüket két okból hanyagoltuk: egyrészt nem javallott a centrifugális és centripetális, valamint a gravitációs erők hatványozott hatásának kitenni a gyermeket (és engem se) másrészt egy menet kb. 10 EUR lett volna, ennyiért més módon több szédületes örömben lehet részünk. Az 1 km/h sebességgel robogó óriáskerék talán még a kilátás szempontjából jópofa lett volna, mert gyönyörű idő volt, de a társaság elvetette. Persze a sörsátrakba bejutni meg foglalás nélkül lehetetlen volt, ezt mondjuk egyáltalán nem bántuk. Igazából egy óriási, túldrágult, össznépi totális lerészegedésről van szó, mindez rendkívül szar n. slágerzenére. Felfedeztem egy ungarische lángos-sütő standot is, ami legalább annyira volt hiteles, mint Stuttgartban a bajor kultúra.

a germánkeltető-gép

Már több eddigi elszólás a blogon, valamint a jobbra lent található gadget sejteti hogy az atomcsirke egy ideje új dimenzióba lépett, vagyis egy kis félnémet-félmagyar hímnemű csibét bíztak gondjaimra az égiek. Az atomcsirke tehát szorgosan kotlik (remélem nem egy időzített (atom)bombán) és mindeközben a germancipálódás folyamata is új élményekkel gazdagítja őt. Nem véletlen, hogy ösztönösen első szám harmadik személyben írok magamról, valahol olvastam nemrég hogy terhes nők tudatában lévő énkép nem képes olyan ütemben követni a fizikai változásokat mint amilyen gyorsan ezek történnek (az a bálnaforma ott a tükörben, akinek a derékvonala hónaljmagasságba kúszott, egyéb arányok változásáról már nem is beszélve, az én vagyok?). Azért is vártam ilyen sokáig hogy erről írjak, mert egyrészt nem volt ez olyan egyszerű dolog nálunk és sokáig magam sem mertem elhinni (főleg amíg be nem indult a hasam slow-motion robbanása), másrészt így bővebb anyagot gyűjthettem a témában az itteni viszonyokról, harmadrészt nem kívánok terhesbloggá mutálódni amúgy.
Mivel megadatott az a szerencse, hogy T. barátnőm szinte velem egyszerre került helyzetbe, ezért elég közvetlen összehasonlítási lehetőségem van a magyar és a n. rendszerről.
Megállapítottuk hogy egyáltalán nem ugyanolyan vizsgálatok, és nem is ugyanolyan időpontokban előírtak a két országban, pedig azt hinné az ember hogy nincs akkora eltérés a két nép között biológiailag ami ezt indokolná. Itt teljesen más a rendszer. Nekem ún. törvényileg előírt betegbiztosításom van, ez a minimál csomag, a díja a magyar TB-hez hasonlóan a fizetés egy bizonyos százaléka amit a munkáltató von le a bruttó bérből és fizet be. Viszont betegbiztosítót szabadon lehet választani, nem csak egy van hanem több száz, mindegyik kicsit más szolgáltatásokat nyújt (a fontos és alap dolgokban nincs eltérés). Akinek több pénze van, vagy sznob és csak a főorvos úr nyúlhat hozzá a nyavalyás testrészéhez, vagy nem szeret mondjuk fogatmosni, az köthet ún. privát betegbiztosítást, ami ugye drágább, de jobb elbánást jelent és több extrát nyújt (a törvényiben például szinte semmilyen fogorvosi szolgáltatás nincsen, és itt tényleg durván a többszörösébe kerül pl. a magyarnak úgyhogy majd a szabi alatt meglátogatjuk Anikót, kedvelt bp-i fogorvosunkat). Aki külföldről érkezik, annak jelenleg jövedelemtől függetlenül kötelező három évig a törvényi biztosítók közül választani, utána, ha makkegészséges akkor átmehet a privátba (én nem, mert van egy olyan problémám aminél van 1% esély hogy valaha műteni kell, ezzel túl nagy rizikót jelentenék a biztosítóknak). Emellett csak szabad orvosválasztás van (nincs körzeti), azonban az orvosok is szelektálhatnak a betegek között, például a biztosításuk alapján, vagy ha túl sok páciensük van már, akkor elutasíthatnak. Szerencsém volt, most a költözés után sikerült bejelentkeznem az innen gyalog legközelebb lévő nőgyógyászhoz, aki sokkal szimpibb is mint az előző dokim R.-ban. Az, hogy itt már jobban piaci alapokra lett helyezve a betegellátás rendszere, kétoldalú dolog. Előnye például az, hogy nincs hálapénz (hadd ne írjak indoklást). Van viszont egy olyan hátulütője, hogy az orvosi rendelőben a WC-től kezdve a váróig mindenütt ki van írva öles betűkkel, hogy az orvosod utánad negyedévente 14,50 EUR-t kap a biztosítótól és még mellé van írva hogy ennyiért mennyi macskakaja kapható illetve hogy ennyiért még egy lakatos sem vállalja a kiszállást zárcsere céljából (ez nem hatásvadász túlzás részemről, tényleg ki van írva). Tehát a miheztartás végett ugye, nem illik minden kis jelentéktelen nemibetegséggel túl gyakran felkeresni orvosunkat. Persze a terhesekre ez másképp van, négy hetente van vizsgálat (ha amúgy minden rendben). Viszont érdekes módon, T-vel összehasonlítva a dolgokat, neki több vizsgálata van, például van ez az AFP (egy vérvizsgálat amelyből kromoszómarendellenességek valószínűségét próbálják becsülni) ami vitatott volta miatt itt No-ban fizetős és nem kötelező, Mo-on viszont megcsinálják mindenkinek. Ráadásul T. dokija alapból ilyen jópofa 3D-s ultrahangot csinál. Itt csak fekete-fehér van a dokinak, és ebből is csak hármat fizet összesen a biztosító a terhesség ideje alatt. Persze itt is elérhető a 3D-4D változat külön össszegért de úgy kellett vadásznom rá hogy hol mert nem olyan elterjedt hogy rohannak az emberek csináltatni (mi is csak egyszer akarjuk, kíváncsi vagyok, na).
Természetesen No-ban is virágzik a terhességre és a baba első életéveire (első gyermekes szülők különösen célcsoport) épülő biznisz, miért is lenne ez másképpen. A felső határ a csillagos ég, és olyan kütyük vannak súlyos összegekért hogy például babakocsi-ringató gép. Ez egy henger alakú cucc amit rá kell szerelni a babakocsi egyik lábára és elkezdi ringatni, mondjuk kar és láb nélküli szülők (elnézést) esetében hasznosnak képzelem. Mivel én is úgy voltam vele mint mások hogy amíg nem érintett a téma addig kimaradtam ebből a szubkultúrából nagyrészt, nem győzök rácsodálkozni az emberi hülyeség eddig általam nem ismert alfajtáira. Itt No-ban az anyák két extrém csoportját emelném ki (a kettő között vannak a nagyjából normálisak de ők nem olyan érdekesek). Vannak az öko-bio-szoptatósterror mamik. A feltétlen természetesség hívei, már-már a barlanglakók életmódjához tendálnak. Pelenkamentesség (mert egy igazi anya látja már a két hetes babán is hogy akció lesz 1 percen belül és más dolga sincs mint azt figyelni mikor ürít a gyermek, hogy a WC fölé lógathassa még időben) mert a pelenka nem engedi szabadon lélegezni a baba bőrét. Pubertáskorig szoptat, mert az a legjobb a gyereknek, és akinek nincs teje vagy elapad annak oka saját önzése lehet csupán). Otthon vagy születésházban szül, a kórházat messze elkerüli. Csakis teliholdkor szövött bio lenvászon hordozókendőben hordja a gyereket ovis koráig mindenhová, a kengurusokat lenézi. Száz évig otthon van a gyerekkel, a papa közben persze halálra dolgozza magát a kengurut/károsanyaggal teli babakocsit/pelenkát/génkezelt készkaját gyártó munkahelyén.
A mérleg másik nyelve a karrierista anya. Végig kosztümben nyomja a terhességet és hízik 2 kilót összesen. Tulajdonképpen a szülés és a baba jötte csak egy pár hetes zavaró elem a mátrixban, fura mert addig nem vett ki még soha annyi szabit egyszerre, de a nyolc hét leteltével már hiányzik neki az íróasztala. Onnantól be is jár újra dolgozni, a gyesen lévő férje hordja be a gyereket az irodába hogy a meetingek között megszoptassa egy üres tárgyalóban (bár leginkább eleve nem szoptat, ha van teje majd elapad). Általában nem jellemző, hogy a pénzre szorulnának rá ilyen mértékben, de ezzel érvelnek. Az sem jellemző hogy hátrány érné őket a munkahelyükön amennyiben egy teljes évet vagy akár kettőt otthonmaradnának, itt nem külső elvárásokról vagy egyéb kényszerítő erőkről van szó. Ez egy ősi, belső ösztön, és/vagy szülői dicséretet sosem kapott egyke leányok ki nem kezelt értelmetlen megfelelési kényszere amely teljesen elnyom egy másik ősi ösztönt, az ő esetükben. Anyagilag meglehetősen irracionális mindenesetre, mivel a megkeresett iszonyatos pénzeket a gyermek 18 éves koráig dadusok, bentlakásos intézetek, majd ezután a javára alapított fincsi pszichés zavarokkal küzdők érdekeit képviselő alapítvány javára utalják.

Érdekes ellentmondás, hogy ez utóbbi csoportot a média isteníti, a társadalom nagy része viszont Rabenmutternek (holló-anya) bélyegezve elítéli.

No-ban is, mint Mo-on, három évig maradhat otthon valamelyik szülő a gyerekkel (vagy fel is oszthatják ezt az időt). Viszont a szülés után 12 hónapig jár egy viszonylag magas juttatás, a szülőpénz (leegyszerűsítve az előző nettó fizetés 67%-a kb). Ha pedig az apa is legalább két hónapot bevállal akkor összesen 14 hónapig. A szülők ezt a 14 hónapot tetszés szerint feloszthatják egymás közt, de egyszerre is otthonlehetnek pl. mindketten hét hónapot. Sőt, ha havonta csak a szülőpénz felét veszik fel, akkor 24 hónapig jár. Ezután viszont, hasonlóan Mo-hoz, nesze semmi (OK, van gyermekdíj meg adókedvezmények de ez itt is a pelenkára sem elég - mégis lehet valami a korai szobatisztaságra való kényszerítésben). Ezért a legtöbb anya legalábbis részmunkaidőben, visszamegy dolgozni (anyagi helyzettől függően vagy kényszerből vagy önként) kábé egy év után. Azt hihetnénk hogy nem is rossz ez a rendszer, csakhogy van egy buktató: egyáltalán nem biztosított az elegendő számú bölcsődei hely, bár a helyzet tartományonként eltérő. Itt Stuttgartban sajnos nem biztattak sok jóval, bár még nem is tudom pontosan mikortól szeretnénk a gyermeket más gondjaira bízni (ez még sokmindentől függ, például az önmegvalósítási terveimtől de erre majd máskor térek ki). Ennyire ne szaladjunk még előre. Időről időre majd még tudósítok a dolgok állásáról, legalábbis az érdekesebb részekről.

németországi választási tudósítás

Eddig sem nagyon politizáltam a blogon (hacsak nem tágabb értelemben vesszük azt), mint ahogyan a való életben sem igazán, ezúttal sem lesz ez másképp. Szeptember végén a világ szeme ide fordult, hiszen nem kisebb volt a tét, mint hogy marad-e posztján Angie, az antinő kancellár, illetve hogy lesz-e No-nak végre meleg külügyminisztere (ha már más kisebbségeket pl. török származású politikust nem sokat láthattunk eddig a n. nagypolitikában), valamint hogy a kalózpárt vagy a szélsőjobb jut-e be a szövetségi parlamentbe. Nos, azóta természetesen mindez kiderült, de azért egy (e)migráns szemével, aki itt nem is szavazhat és ezért érdeklődéssel (engem is érint az eredmény, ha itt élek még pár évet) ámde szórakozva és indulatmentesen követheti az eseményeket, mégis csak érdekesebben fest a dolog a száraz tényeknél. Természetesen magyarként az ember mindig próbál párhuzamot vonni a jól ismert magyar pártokkal és azok viselkedésével. Ha csupán a nevüket és a bal-jobb skálán való kb. elhelyezést tekintjük akkor a legtöbb n. pártnak megvan a magyar megfelelője (vagy fordítva, ahonnan nézzük). De a legalábbis részben eltérő történelmi helyzet, az ország méretei és egyéb különbségek miatt ennek a párhuzamnak valójában nem sok értelme van.

Gyors kiindulóhelyzet: az utóbbi ciklusban az ún. nagykoalíció volt kormányon, azaz a polgári támogatottságú kereszténydemokraták (CDU) és a munkásosztály által favorizált szociáldemokraták (SPD) próbáltak egy nagy "középpé" pépesedve irányítani az országot, Merkel kancellárnővel (CDU) az élen. Ennek következtében mindkét párt arculata fellazult, elmosódtak a határok, néhány erőtlenül végigvitt látszatreformon túl nem sokra futotta, azon kívül hogy mindketten jelentősen veszítettek népszerűségükből.

Ez tehát eleve helyzetbe hozta a kisebb pártokat, amelyeket röviden bemutatnék. Elöljáróban még annyit hogy No-ban minden pártnak van egy színe, bár a vörösből itt is kettő van, nesze neked elvtársi összetartozás. A két nagy színei: a CDU a fekete, az SPD pedig vörös. Aztán van a liberális-polgári FDP, vezetője Guido Westerwelle, aki másságát sok éve nyíltan felvállalva a felsőbb polgári osztály valamint a vállalkozások érdekeit képviseli leginkább, jelentős adócsökkentéseket ígértek, kevesebb állami (és egyben szociális) szerepvállalást. Nekik is sikerült megkaparintaniuk egy szeletet a szivárvány színeiből, az ő színük a sárga. Ott vannak az egyre népszerűbb zöldek (Die Grünen), akik a legnyitottabbak az egyenjogúsági kérdésekre és ebből következően a migránsokra (soraikban egy szimpatikus feltörekvő török származású, magát svábnak valló politikussal, Cem Özdemirrel), és hagyományosan az atomenergia nagy ellenzői. Színük a nevükben. Aztán ott van A Bal Párt (Die Linke), amely tömöríti az NDK-s kommunista párt, a SED utódpártjának, a PDS-nek a híveit, valamint számos opportunista és romantikuskomcsi ny-német politikust, és mindazokat akik komolyan gondolják, és emiatt számukra az SPD túl kevéssé szocialista. Ők osztoznak a vörös színen az SPD-vel. Talán a sok színvak hímnemű szavazóra való tekintettel, a vörös különböző árnyalatainak használatától megkímélték a lakosságot. Aztán ott van a szintén kereszténydemokrata CSU, amely tulajdonképpen a CDU bajor szárnya. Ez olyan, mintha mondjuk lenne a Fidesz, de csak Győr-Moson-Sopron megyében másképp hívnák, mondjuk úgy hogy Csipesz. Őket nem is érdemes külön említenünk, és saját színük sincs nekik, ők is feketék, mint vakond szájában a negró. Konzervatív politikusaik magánéleti botrányai már-már a britekére hajaznak. Aztán jönnek a mégkisebb pártok. Ezekből még néhány említést érdemel. A Kalóz Párt (Piratenpartei) nemrég tűnt fel a n. politika égiszén. Nem rendelkeznek átfogó saját programmal, zászlajukra halálfej helyett azonban az adatvédelmet és mindennemű digitális tartalom ingyenessé és legálisan hozzáférhetővé tételét tűzték, önerőből épülő demokrácia jó példája, listavezetőjük egy harmincas programozó aki a kampány idejére háromhavi fizetés nélküli szabadságot vett ki. Mivel a n. népnek is elege van abból hogy az állam bekameráz mindent, enmagának viszont nincs éppen üvegzsebe, elég népszerűek már, de saját színnel még nem rendelkeznek. Akik ez utóbbi problémát névválasztásukkal megelőzték, ők a Bíbor Párt (Die Violetten), akik a spirituális politikáért szállnak síkra. Wtf? - kérdezheti elsőre bárki, hiszen ezért ez némi magyarázatra szorul. Aki ezoterikus világjobbítókra, megtért cukrosbácsikra és hosszú, lobogó ősz hajú, lenvászon lebernyegekbe burkolt hölgyekre gondol, nem jár messze a valóságtól annyira. Aztán van a Republikánus Párt (REP) amely kissé populista módon az EU-tagság, a multikulti és mindazon vívmányok ellen van amely kicsit is szimpatikussá teszi ezt az országot mások számára. Létezik még Marxista-Leninista Párt (MLPD), amely a nyugati oldalon virít, azaz főleg olyanokból áll akik ezen eszméknek sosem voltak kísérleti alanyai. De a plakátjaik és szlogenjeik bármikor feltűnés nélkül felcserélhetőek lennének mondjuk az ötvenes évekbeli rákosista propaganda anyagaival mind képi világukat mind tartalmukat tekintve és ez nem vicc. Most a választások után szerintem jó áron megszabadulhatnak levett plakátjaiktól retró kávézók javára. Utolsóként nevesíteném még a szélsőjobb pártot (NPD) amely talán az a párt, akihez még a legkönnyebben található olyan magyar párhuzam amely nem is sántít annyira. Helyettesítsük csak be minden probléma forrásaként a cigányságot az idegenekkel illetve törökökkel, a többi ugyanaz. Színük hagyományosan a barna.

Lassan elérkezett a választások napja. A. a levelező választás mellett döntött, ez a legkényelmesebb, bár "az urna házhoz jön" szolgáltatást akár a temetkezési iparban is alkalmazni lehetne. A másik ok az, hogy meg akarta mutatni nekem a szavazócédulát. Nagyon érdekes volt a körzetünkben a jelöltek listája, felér egy szociológiai kutatás eredményével. Hat jelölt volt a mi körzetünkben, az érdekes az volt számomra hogy meg volt adva a foglalkozásuk és a lakhelyük is: a szocdem jelölt neve alatt csak annyit olvashattunk hogy o.gy. képviselő. Hogy ezenkívül is csinált-e valaha valamit, az nem biztos, mert. R., az Opelváros igencsak vöröslik, tehát lehet hogy az illető már időtlen ciklusok óta mindig indul és bekerül. A kereszténydemokrata jelöltnek furcsán ismerős volt a neve, de csak annyi állt alatta hogy ügyvéd és jegyző. Aztán rájöttünk hogy honnan ismerős: ő a n. védelmi miniszter, aki az utóbbi hetekben az afganisztáni események miatt folyton magyarázza hogy "de ez nem háború..." (aha, nemzetközi jog szerint nem az, gyakorlatilag viszont igen, első kézből hallottam beszámolókat a bevetésből visszatért katonáktól). Lakhelye a festői fekvésű rajnamenti Eltville, nem munkáskörnyék az biztos. A liberális jelölt ügyvezető igazgató és egy környéki nagyobb város lakója, ez is hozza a papírformát. Tovább nézve a listát, a zöld jelölt egy biológusnő (ez szinte már vicces), a felvilágosult Frankfurtból. Végül a maradék kettő a baloldali mentősasszisztens (szociális véna) és a szélsőjobb szakács, utóbbi egy r-i kietlen lakótömbben lévő kiutalt bérlakás lakója, biztosan elégedett a helyzetével és piszkálja a csőrét hogy az Opel-gyárban a törökök jobban keresnek.

Na de ilyen felállásból, vajon mi sülhet ki és ki mennyi százalékot kapott a fentiekből? Természetesen mindenki az új koalíció összetételét találgatta, hiszen az elég világosan látszott hogy egyik nagy párt sem lesz képes egyedüli kormányzásra. A pártok színekkel való jelölése miatt még egy érdekesség, hogy a várható kormányokat a közbeszédben Jamaika-koalícióként (fekete-sárga-zöld, vajon tudják-e hogy a jamaikai zászlóban a fekete szín a szegénység jelképe?), Malawi-koalícióként (fekete-vörös-zöld), fehérorosz koalícióként (vörös-vörös-zöld) vagy egyszerűen ha nem találtak megfelelő nemzeti lobogót akkor csak fekete-sárgaként aposztrofálták (elméletben még számtalan, ámde nagyrészt teljesen irreális kombináció létezhet, zászlófetisiszták előnyben). Végülis, ez utóbbi lett a nyerő, polgári-liberális kormány alakult, jön az adócsökkentés (reméljük minket is pozitívan érint) és kissé fékezik a féktelen állami beavatkozást és mentőakciókat. Jelenleg zajlanak a koalíciós tárgyalások, Westerwelle úr mint reménybeli külügyminiszter azonban új hangot ütött meg amikor is a BBC egyik angolul kérdező riporterével közölte hogy ez itt kérem No., tessék németül kérdezni (arra hivatkozva hogy Angliában is angolul teszi fel a kérdését egy német riporter egy angol közszereplőnek). Maga W. beszél angolul, így most zajlanak a találgatások, vajon mi is késztette erre az akcióra, volt-e mélyebb üzenete. Összességében a választások nagy vesztese a szocdem SPD (profilvesztés a nagykoalícióban tett engedmények miatt), és nyertesei a kis pártok. Három kisebb párt is 10% feletti eredményt ért el, a liberálisok, a zöldek és a baloldal. Ez szerintem nagyon egészséges elmozdulás a kétpólusosság megszűnése felé. A mégkisebb pártok közül a Kalózpárt szerezte a legtöbbet, 2%-ot, nem kis örömömre megelőzve a szélsőjobbot. Természetesen voltak érdekes és beszédes regionális különbségek de ezekre most már tényleg nem térnék ki.

Nagy a feladat, sikerül-e az új koalíciónak kivezetnie a n. népet a gazdasági válságból és az égető szociális problémák tengeréből (mint Mózesnek a zsidóságot Egyiptomból, bár ez a hasonlat azért valahogy sántít). Azért nagyon rossz nem lehet a kiindulóhelyzet sem, ha egy országban a legnépszerűbb politikus a blogomon korábban már hosszú neve kapcsán említett Guttenberg (CDU), a jelenlegi gazdasági miniszter. Ő jóban van a koalíciós partner élén álló W.-vel (olvastam a Bunte-ban amely a helyi Story magazin) szóval van esély hogy lesz elmozdulás a tötyörgésből.

Még a választások előtt elérhető volt a spiegel.de weboldalon egy "Wahl-o-mat" (kb: választó-mata) nevű teszt, amelynek segítségével belőhetjük saját pártpreferenciáinkat. Érdekességből én is kitöltöttem a tesztet, nagyon tanulságos volt, az élen nálam a Kalózpárt végzett, majd jött sorban a többi kicsi (hogy melyek és milyen sorrendben, maradjon az én titkom), végül legalul a két nagy párt (félek, a két nagy Mo-on is hasonlóan végezné nálam mostanság, egyéb práhuzamokat azonben nem vonnék a magyar és n. nagy pártok között).

Végül a fenti kép margójára: hogy csak szerintem mutatja-e Merkel asszony a képen a női nemi szerv nemzetközi jelét, azt nem tudom (és ha így értelmezzük, vajon mit jelenthet: mélyértelmű felkínálkozást koalíciós partnerként? Vagy: "nőként is a csúcsra juthatsz, nekem legalábbis a politikában már sikerült egyszer." Vagy: nem a saját orgánumát mintázza, hanem a n. nép anyukájáét burkolt fenyegetésként amennyiben nem szavaznak rá elegen? Mindesetre amikor először megláttam ezt a képet óriásplakát formátumban éppen a volán mögött ültem, mögöttem pedig A. jött motorral. Szóval éppen álltunk egy piros lámpánál amikor megpillantottam a CDU pr-osainak remekét, majd a visszapillantóban A.-nak integetve felhívtam az ő figyelmét is a képre. Van tehát minimum még egy ember akinek ugyanez ugrott be, szegény majdnem le is esett a motorjáról (a kép forrása: http://www.bilder.cdu.de/)

népfőiskola

Egy vezető beosztásban dolgozó stresszelt családapa, két álmatlan orosz énekesnő, egy gyomorbajos lány, egy udvarias tikkes idegbeteg srác, egy terhes kismama, egy lusta pikkelysömörös férfi és egy pszichológus. Hogy mi a közös bennünk? Mindannyian beiratkoztunk a stuttgarti népfőiskola egy népszerű stresszoldó technikát ismertető esti tanfolyamára. Illetve a pszichológus, ő nem iratkozott be, ő tartja a tanfolyamot. A magyar kifejezés - népfőiskola - hallatán nekem egy szocialista, ötvenes évekbeli intézmény ugrik be, ahol a munkásosztály gyermekei nyolc óra munka után igyekezhettek bepótolni az érettségit, illetve egyéb tudás birtokába kerülhettek (politikai indoktrináció mosta át agyukat lágyan). Namost, a népfőiskola (németül Volkshochschule, azaz VHS) itt No-ban egyáltalán nem ilyen. Ez egy szinte minden kisebb-nagyobb városban működő, nagyon is élő dolog, ahol mindenféle képzés, tanfolyam megtalálható, sokkal kedvezőbb árakon mintha egy magániskolába mennénk. Tanulhatunk mindenféle nyelvet, táncot, harcművészetet, de kínálnak szinte mindent, ami egy tanfolyam keretében illetve csoportos formában elsajátítható vagy űzhető. Az egészséggel kapcsolatos témájú foglalkozások árát - pedig már amúgy sem túl drágák - sok esetben vissza is téríti a betegbiztosító. Mindenféle kor- és társadalmi osztályból jönnek emberek a tanfolyamokra, az önképzés, önművelés igénye jelen van. A népfőiskolák részben állami támogatással működnek, és pontosan betöltik azt a funkciót amit a nevük takar: széles rétegek számára elérhető ismeretterjesztés, mindenféléről ami kívül esik akkreditált képzéseken vagy a hivatalos oktatási rendszeren. Jórészt semmiféle jelentkezési korlát nincsen, előképzettség nem szükséges a tanfolyamok látogatásához. Mondjuk nyilván nem fogok beiratkozni egy haladó japánra amikor nem tudok egy szót se (jó, a nyelvek meg más témák esetén, ahol van értelme, vagy több szint van, ott biztos van valamiféle előzetes szelekció). Sőt mi több, ha én oktatni szeretnék valamit és látnak benne fantáziát, van rá igény akkor odamehetek és felkínálhatom magam mint oktató. Témája válogatja hogy mihez milyen szaktudás szükséges, az oktatás színvonalát ugyanis igyekeznek magasan tartani, ügyelve a hitelességre. A népfőiskola tehát az igényes kereslet és kínálat találkozása bármely oktatható témában, de semmiképpen sem kóklerek, sarlatánok gyűjtőhelye és zakkant exhibicionisták álcázott fóruma (bár azért gondolom, becsúszik egy-egy ilyen figura ide is).
A népfőiskola csak egy példája No-ban a civil szféra virágzásának, ami nekem nagyon tetszik. A sznobok persze ezt is leszólják, hiszen sokkal menőbb egy drága nyelviskolában tanulni mint itt, vagy egy wellness-stúdióba járni jógázni háromszorannyiért. Azért a "nép" szócska egyik fő asszociatív fogalompárja a n. emberek fejében is a "plebejus". Ugyanakkor nem tudom, megéri-e sznobnak lenni ha ugyanaz a termék valahol jóval olcsóbb, szerintem nem, a tudatos fogyasztás kultúrjavak esetében sem árthat meg.

intranacionális költözés

Megfogadtam (ismét) hogy évekig nem szeretnék költözni. Ezúttal azonban nem csak az az oka hogy nagyon kimerítő, költséges és utálatos dolog, hanem az is hogy úgy érzem, jó helyre érkeztünk minden szempontból. Egy része magyarázható: szebb, tágasabb, világosabb a lakás. Van kertünk, featuring a cseresznyefa, meg kandalló a nappaliban.

Nem annyira meglepő módon viszont 200 km-re költözni nem sokkal egyszerűbb mint 1000 km-re. Ugyanúgy nincs benne, hogy "visszaszaladok gyorsan a csavarhúzóért, ott hagytam a konyhapulton". Teherautóval, valamint izomerővel és sok szabadidővel rendelkező ismerőseink csekély száma miatt ismét profi segítséget kellett igénybe vennünk. Tavaly a magyar költöztető brigád viszont sokkal profibb volt, ügyesebbek, gyorsabbak és szorgalmasabbak is voltak. A mostani német cég emberei óránként félórás cigiszünetet tartottak, tönkretették két szekrény hátulját (majd fizetnek ezért valamennyit remélem), összevissza pakolták le a dobozokat a lakásban úgy hogy napokig ha valamit kerestünk, kb. 20 dobozba kellett benézni hogy ott van-e. A kipakolás napján az új lakásban (az előző napi bepakolástól elrettentve?) két emberük a négyből nem bukkant fel a másik kettő meg a mi nagy bosszúságunkra, így két-három órával később sikerült keríteni két alkalmi rakodót. Végülis, minden jó ha a vége jó, megérkeztünk és most így másfél héttel az akció után egész emberi kezd lenni a lakás, tegnap például már képeket is feltettünk a falra...A. szinte minden másnap este tüzet rak a kandallóban pedig még egyáltalán nincs hideg, de annyira élvezi. Talán az is okozza, hogy csak nagyon kevés tévéadó jön be egyelőre és a hiányzó civilizációs tűzadagját (vö. "tűzbe bámulás a vadászat után") a hagyományos elemmel kénytelen pótolni, á la back to nature.

Minden este ülünk a kanapén és gyönyörködünk a naplementében, a Mercedes-gyár tetején forgó csillagban és a most zajló stuttgarti "oktoberfest" azaz a Cannstatter Wasenfest egyik óriáskerekében, a tévétoronyban valamint a szőlőhegyekben (a város területének mintegy fele zöldterület, ennek is jó része szőlő) és hallgatjuk a szomszédos templom harangját. Mindebben van valami megnyugtató. Napközben úgy szervezzük a dolgokat hogy A. vadászik én pedig gyűjtögetek, mozdulunk az ún. hagyományos nemi szerepek irányába, ami új és szokatlan helyzetek elé állít minket, de most még korai lenne bármit is leszűrni ebből. Apropó vadászat, A. új munkahelyén a HR-es nagy örömmel adta át neki a cég új munkatársaknak járó 25 eurós fodrász-utalványát, A. próbálta rezzenéstelen arccal átvenni. Állítólag a jelenet közben már a HR-es is érzékelte a helyzet komikumát ti. A. régebb óta kb. 1-2 mm-esre nyírt hajmaradványokat visel a fején, amit én magam vágok (vajon háztartásban nyújtott természetbeni szogáltatásként az adóbevallásban majd szerepeltetnünk kell-e?). Na mindegy, majd utánajár hogy én is felhasználhatom-e az utalványt, de az IT-szektorban töltött évek után megvolt a kultúrsokk, kellett neki egy divatcéghez menni ugye (na jó, itt is az IT-n kötött ki azért).

Mindezek mellett végre megvan az "ez az" érzése, meg hogy itt jó lesz, mind a városban, mind a környéken, jó lesz itt élni. Jelenleg hormonális okokból burjánzó fészekrakási ösztönömnek több se kell, naponta elmondom A.-nak hogy itt akarok maradni pár évig. De ő is hajlik rá azért, mert bármennyire is rugalmasak meg kozmopoliták vagyunk, azért öregszünk és mindennek van határa. Odáig jutottam hogy még Berlin eszménye is kezd kissé elhalványulni, pedig az nagy szó nálam.....

egy korSAP lezárul

7számjegyű fizuk, 6 év, 5 főnök, 4 részleg, 3 céges autó, 2 különböző munkakör, és 1 nemzetközi váltás után, a csúcson, elhagyom a világ vezető (mert annyi lojalitás mág maradt bennem hogy az oracle meg a többi igenis bénább) vállalatirányításiszoftver-gyárát. Egy percig nem fogom megbánni, jóból is megárt a sok, hát még ebből. A panaszáradat persze álságos lenne, amikor oda kerültem, úgy éreztem magát a mindenható lábát szorongatom (ehhez mondjuk lehet hogy hozzájárult egy-két informatikus kolléga lábszaga) és ez az érzés jó ideig megmaradt. A világ egyik leglazább (na jó, a kreatív szektorban biztos lehet űberelni) ugyanakkor legnagyobb szakmai kihívást jelentő munkahelye volt (nem egyszerre...), minden egyes lépést én akartam (na jó, a cég is egy kicsit) és meredeken ívelt felfele minden. Aztán amikor már nagyon fogyatkozott az oxigén, úgy éreztem, szuper, belátom a tájat, jó itt fent, de kicsit azért kifújnám magam....és hirtelen a következő csúcs már nem vonzott. Inkább visszamentem volna félúton arra a szép zöld tisztásra...így született meg a döntés hogy elég volt. Mindannak ellenére hogy agysejtjeim bérbeadása sokszor súrolta a szellemi rabszolgaság és prostitúció határát érzésem szerint, azért egy nagy nemzetközi, nyereséges és piacvezető cégnél dolgozni, akárki akármit mond, egy nagyon kényelmes dolog. Többen figyelmeztettek (nyilván főleg azok akik szintén szeretnének, de nem mernek lelépni) hogy micsoda bizonytalanság, meg a krízis, meg jajmilesz, meg máshol sincs kolbászból a kerítés, meg kis cégnél se jobb csak más, meg a humánszférában pláne, és és és....nos, azt hiszem ezekkel mind tisztában vagyok, tudatosan mondtam búcsút a munkával együtt a céges autónak, a tökéletes belső folyamatoknak meg az összes többi fincsi kis extrának és nem fogok naivan elképedni majd egy másik helyen hogy "jéééé, itt is vannak problémák?". Csak szerintem nem mindegy hogy a sok és fárasztó munkát sajátunknak érezzük-e (azaz stimmelnek a tér-idő-minőség koordináták, más kifejezésekkel élve "a helyünkön vagyunk", "megtaláltuk a hivatásunkat") vagy úgy érezzük, mint én az utóbbi hónapokban, hogy hatékony zombiként teszem a dolgom, de értelmét nem látom már sem személyesen sem pedig az emberiség kozmikus tudatának kontextusába helyezve (vagy mi). Utánam az özönvíz!