2008. szeptember 28., vasárnap

germán go-go görlök

Ha valakinek a címről hozzám hasonlóan egy rúdra tekert szőke szalonna jut eszébe, akkor megvan az egészséges, abszolút gonosz, előítéletekkel teli, politikailag tökéletesen inkorrekt közös nevező a mai post témájában.
A nnép női tagjairól lesz szó. Megfigyeléseim a butácska brünhildák (alliteráció! - bár a BB-k esetében az illiteráció, ősmagyar szóval analfabetizmus is jellemző esetenként) és a hiperemancipált szupernő közötti széles rétegeket próbálja áttekinteni, a teljesség igénye nélkül, teljesen szubjektív alapon. Kezdjük először is a tisztelet okán az idősebb egyedekkel. A huszadik század első felét máris elhagyhatjuk, hiszen abban a demográfiai rétegben erősen dominálnak a Hildegard, Gudrun, és Elfriede (A. nagymamájától bocs, de asszem kicsi a valószínűsége hogy ezt olvassa) nevű egyedek, és ha a nomen est omen (szabad fordításban: a név kihat a személyiségre) elvének hiszünk, akkor a nőiességfaktor elenyészik.
Szóval a 2. világháború után, melynek folyományai a nnépet többszörösen tragikus módon kettészakajtotta endékára és nyugatnémetországra, a nnép női egyedeinek szociológiai fejlődése szintén kettévált. A keleti részen a nő egyszerre volt anya és dolgozó nő, igazából ez úgy hangzik, mintha ők már akkor, mintegy 30-40 évvel ezelőtt megvalósították volna azt amit most oly sokan, ismét megpróbálnak. A nyugati részen ezzel szemben feudális állapotok konzerválódtak, a tipikus nyugatnémet család: orvos papa elvette asszisztensnőjét aki onnantól csakis a háztartásra és a gyermeknevelésre koncentrált. Úgy tűnik tehát mai szemmel, mintha a komcsi kelet ilyen téren bizony jócskán beelőzte volna a fejlett nyugati részt. Ám ez csak a látszat. Ne feledjük a "keletnémet úszó- és súlyemelőnők" c. jelenséget, őközülük sokan ma boldog családapaként élnek. Tehát nem jelenthetjük ki hogy az endéká hundertprocentig kitermelte volna a germán szupernőt.
A nyugati nők körben viszont, szintén érdekes folyamatok mentek végbe. Mert őnekik, keletnémet nőtársaikkal ellentétben (akik kizárólag dederonból készült otthonkába és a szoc. textilipar hazánkban is jól ismert termékeibe öltözködhettek) megadatott a mintegy 45 évnyi előny, hogy szép, divatos, és ízléses ruhákba öltözzenek, valamint éljenek a jóléti társadalom összes trükkjével külsejük és belsejük előnyeinek kidomborítására. Nos, sajnos, meg kell állapítsam hogy nem éltek vele. Persze, egy többtízmilliós nép csak kitermel néhány díszpéldányt, akivel a maradék széles (szó szerint) réteg takarózhat (ez meg képzavar), mint például a heidi klumpa vagy klaudiasiffer, de alaposabban megvizsgálva őket, ők is antinők.
A legrosszabb ugyanis a német nőkben persze nem a külsejük, hanem a melegség és kedvesség hiánya. Harsányak, drabálisak, agresszívek. Nem elég, hogy szörnyen néznek ki, szörnyen is viselkednek. Ez az utcán, a közértben, a munkahelyeken egyaránt megfigyelhető. Az érdekérvényesítés a német nők esetében azt jelenti, hogy elférfiasodnak, és ez már nem túl nagy lépés, ha már úgyis bajszuk és sörhasuk van. Vajon miként vélekednek nőtársaikról a német férfiak? Csak annyit említenék, hogy A. amikor legutóbb a tévében ment az a dezodorreklám, ahol a nők szoknyáját fellibbenti a friss fuvallat, megjegyezte, hogy minek neki egy ilyen szoknyalibbentő cucc, amikor most már elköltöztünk Magyarországról.
A legérdekesebb, hogy a német női magazinok ennek tökéletes ellentétét mutatják. Ízlés, bölcsesség, karrier és 2 gyerek, plusz egy hiperkreatív önkiteljesítő hobbi és legkevesebb egy extrémsport rendszeres űzése jellemzi a német nőt, ha belelapozunk ezekbe. Természetesen nagyon jól főz, kizárólag egészséges, mediterrán ételeket. A legszuperebbek mégcsak el se váltak, hanem rendelkeznek egy szuper férjjel is, aki szintén jóképű, sikeres és tökéletes apa is. Napjuk 72 órából áll, amiből 5-öt minimum jógáznak, 2-t nyelvet tanulnak és így tovább.
Régóta keresem eme magazinbéli német nőt a hétköznapokban. Meresztem a szemem mindenhol, de nem látom, valószínűleg ők ezalatt máshol meresztik egy más testrészük. Arra jutottam, az egész egy nagy átverés. A magazinok a nők képeit biztosan más országokból szerzik be stikában.
Összefoglalva a dolgot, a mai Yvette-ek és Jessica-k semmivel sem jobbak mint nagyanyáik, ellenben sokkal kevésbé illik rájuk a nevük.
(Német barátnőim és családtagjaim kivételek, köztük sok-sok kedves, csinos és szimpatikus van, és maximum csak nyomokban lelhetők fel a fenti tulajdonságok.)

2008. szeptember 21., vasárnap

a fiúk az Opel-bandából






Amikor német ismerőseimnek megpendítettem, hogy Rüsselsheimba költözünk, ilyen reakciók voltak: "á, ott van az Opel, ugye?" (alternatív: "á, ott van az Audi, ugye?"), "hááát. nem hangos?" (a repülők), "aha...öhm. hm, nem túl szép hely" (iparváros, tényleg ronda), "khm....izé....sok a török, nem?" (igen, többek között a lakásunk tulajdonosa is török, de ÉN leszek az utolsó ebben az országban akinek kifogása van a bevándorlók ellen).
Idővel nagyon slágfertig válaszokat fejlesztetten ki (sorrendben a fentiekre): 1. egen, ott van az Opel, de NEM, mi nem ott dolgozunk és különben is a város másik végén van 2. nem hangos (lásd repülős post) 3. igen, mert lebombázták a 2. vh-ban, de van autónk és számtalan szép hely elérhető közelségben (20 km) van, hogy csak három várost említsek: Wiesbaden, Mainz és Frankfurt (ezekről még lesz szó később) 4. nincs bajom a törökökkel (sem).

Szóval enyhén unom, hogy magyarázkodni kell lakóhelyünk megválasztása miatt, egyébként meg én inkább érdekességnek élem meg mindezeket a jelenségeket, nemhogy zavarnának. Tehát, adva egy kisebb, csúf német iparváros, a Majna partján, Opel-gyárral, törökökkel (számos más nemzetiség is él itt, mint bárhol Európában, de talán tényleg ők a legnagyobb csoport), ebből következően török opel-gyári munkásokkal. Szomszédságunkban is találhatóak néhányan, bár valószínűleg, nem azokban a napszakokban merészkednek az utcára mint mi, de a legutóbbi séta alkalmával begyűjtöttem néhány hvcs (helyi vagány csávó) legalábbis optikai tuninggal ellátott verdájának képeit. Az autók márkáját ezek után azt hiszem nem kell kihangsúlyozni, ha nem látszana a képeken, akkor is biztosak lehettek benne, hogy az Adam Opel bácsi által alapított nagymúltú, ámde annál lehangolóbb jelenű autógyár (megvette az ámerikai General Motors - már a német autók sem a régiek) termékeit láthatjátok. Ígérem, a gyűjtést még folytatom majd, egy-egy szebb példánnyal.
No, és mi más is zárhatná ezt a postot, mint a Die Toten Hosen nevű német punkrockzenekar legendás ideillő száma a youtube-ról, utána az eredeti szöveg saját szabad fordításban, rím nélkül, tökéletesen érzékelteti a képek hangulatát:





Die Toten Hosen: Opel-Gang


Kart ki az ablakon,
a rádió max hangerőn,
rókafarok a kulcslyukban,
négyen ülünk minden verdában.
A zsernyákokat most ráztuk le a városban,
110-zel lehagytunk egy Fordot
És bevágtunk egy Fiat elé.
Új gumi a kerekeken,
fehér ralicsíkok a kocsin.
Mi vagyunk a fiúk az Opel-bandából,
mindenkit lehagyunk.
Mi vagyunk a fiúk az Opel-bandából,
mindenkit lehagyunk.
Opel-banda!

Egy kör a háztömb körül,
utána felpolcoljuk a verdát,
és a kasztni alá bújunk.
Szombat délután fél négy,
fociműsor és egy sör.
Padlógázzal ugratunk,
aztán elhúzunk ezerrel.
sose kötjük be magunkat.

Mi vagyunk a fiúk az Opel-bandából,
mindenkit lehagyunk.
Mi vagyunk a fiúk az Opel-bandából,
mindenkit lehagyunk.
Opel-banda - mindenkit lehagyunk!

2008. szeptember 19., péntek

magukért beszélő képek, kis MAGYARázat






A legutóbbi repülős postot illusztrálnám, a képen kivehető egy aprócska, azaz távoli repülő. A múltkor biciklivel viszont egy olyan területre tévedtünk, ahol ezek 3 percenként süvítenek el közvetlenül a házak felett....magamban hálát adtam az ingatlanügynöknek és Istennek akik ettől megmentettek minket.
Itt jönnek kis gipszi barátaim, akiket ezúttal lesből sikerült lekapni. Biciklivel elhaladtunk egy "grillezőmező" (Grillwiese) mellett, ahol egy táblán a német bürokrácia nagylelkűen engedélyezi a nnépnek a faszénparázson sütés technikájával történő ételkészítést, szigorúan este 10-ig persze. Utána sipirc haza, 4 felé szortírozott szeméttel, jóccakát, mekkora buli vót. És a nnép betart. Na nem úgy, mint a magyar. Ez a különbség.

2008. szeptember 7., vasárnap

repülőország








Igazából nagyon egyszerű elv alapján kerestünk lakást, mivel egyikünk sem ismerte különösebben a környéket, az volt a cél, hogy legalább A. munkahelye ne legyen messze, az enyém már úgyis csak közelebb lehetett, a 970 km-t nehéz lenne überelni. Így aztán egész egyszerűen az említett munkahely 15 km-es körzetében kerestünk. Azt tudtuk előre, hogy a harmadik legnagyobb forgalmú európai reptér (az első kettő helyes beküldői közt kisorsolok 1 üveg helyi specialitást, azaz almabort - n. nyelven Apfelwein - avagy a helyi nevén Ebbelwei, illetve Äppeler, amelyet a következő anyaországbeli látogatásomon személyesen adok át, egyébként csak fröccsnek lehet inni szerintem de annak egészen kellemes) a közelben lesz, de nem nagyon foglalkoztunk ezzel, nincsenek nagy igényeim ilyen téren, elég nekem, hogy most már nem kell a repülőn rajta ülni, amúgy igazán nem zavarnak. Na jó, azért arra figyeltünk, hogy ne olyan helyre költözzünk ahol a legdurvább a zajterhelés, de amúgy nem volt túl fontos tényező, különben is, egész gyermekkoromat egy kisvárosi reptér hallótávolságában éltem le, szóval az alapedzettségi szint megvan.



Szóval azt akartam írni, hogy a nap bármely szakában felnézek az égre, tutibiztos hogy van ott egy repülő. Olyan ez mint egy égitest, amely mozog, a jelenléte annyira természetes, hogy már fel sem tűnik. Vagyis, nálam még nem jött el ez az apatikus szakasz, nekem még minden alkalommal feltűnik. Lehet hogy csupán pozitív és rendkívül alkalmazkodó személyiségemnek köszönhető hogy én mindig örülök ha meglátok egy repcsit, sőt, ha A. velem van, az ő legnagyobb örömére, mint egy kisgyerek mutogatok az égre: "ott, ott, már megint, de vicces" mint egy idióta. Ezt magam sem értem, teljes ellentmondásban áll azzal, hogy mintegy 140 ezer lerepült kilométer, illetve 11 különböző (asszem) európai reptér legeldugottabb női mosdó-koordinátáinak pontos ismerete és az ebből eredő traumák miatt igazából a repülés és a repülőterek számomra mindennemű varázsukat, ami valaha is létezett, elveszítették. Szerencsére viszont alig hallani őket, de ebben az országban persze, mint minden olyan helyen, ahol az emberek legnagyobb problémái közt ez első tíz helyen megtalálható az, hogy a sz*r büdös (már elnézést, de a vulgaritásnál mint nyelvi kifejező eszköznél egyszerűen nincs jobb, ha bizonyos mondanivalók megfelelő hangsúlyozására törekszünk), a helyi lakosság buzgón tiltakozik a légiforgalom további növelése ellen (2 hétre beutalnám őket nyaralni a ferihegyi bevezetőút mellé). Persze ennek sok oka van, amióta sok helyen már csak 38 órás a munkahét, több idejük is van polgárkodni, meg amúgy is, itt aztán megvan a kultúrája az érdekvédelemnek, a fogyasztói-, és civil öntudat tetőzőben van. Bizonyára sorsszerű is ez nekem, meg látnoki képességeimet jelzi, hogy itten lakunk, a repülőutcák alatt, mert amint a mellékelt ábrán látszik, már korai képeimen megjelent a repülőgép az égen, mint motívum. 6 éves kori rajzomon, ha nem ismernétek fel csípőből, a Malév egyik TU-154-es típusú gépe látható, inkluzíve magyar felségjel. (Őszintén remélem amúgy, ez a típus már nem röpköd itt felettünk, bár ki tudja, az utóbbi hetek eseményei alapján, az embernek már a Star Alliance-os légitársaságokban sem lehet bizodalma.)



Egyszóval, ahogy Julika mondaná, mókás itt, repülőországban lakni.




kisvárosi kertkultúra




A kertitörpéket, mint a kispolgári giccs gipsz megtestesüléseit, kora gyermekkoromtól kezdve mindig is röhejesnek találtam, de azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül. A kert legyen zöld, virágos és szép, vagy kissé elhanyagoltan vadregényes akár, felőlem még természetesnem ható műtó is lehet benne, de kis színes ocsmány figurák, azok lehetőleg ne. Nem jártam utána, hogy van-e egyéb funkciójuk azon kívül, hogy díszelegnek és a járókelőkből vegyes érzelmeket váltanak ki. Például, javukra írható lenne, ha elriasztólag hatnának meztelen csigákra, virágtépázó varjakra, a szomszéd almatolvaj gyerekeire stb.

De hogy jön ide ez a téma? Úgy, hogy a földszinti szomszédok, akinek a kertje a balkonunkról elénk táruló látótér 70%-át uralja, sajnos, abba a szociológialiag nehezen meghatározható, ámde a nnép jelentős részét kitevő rétegbe tartoznak, akik megfelelő ízlés hiányában (és, mint tudjuk, ízlést a pénzhez sem adnak...de ez megint egy másik téma) "cukinak", "nettnek", "édi-bédinek" tartják a kertitörpéket. De van egy nagyobb baj. Még ha csak kertitörpék lennének! De nem, ó, jaj, a kert tele totálisan össze nem illő stílusú, színű és formájú meghatározhatatlan eredetű (tippem: a helyi OBI kerti részlege) műtárgyakkal. Kiemelném a gagyiantik gipsz nőfigurát (biztos hipóval kell kezelni hogy így vakítson), a korai dadaista fém drótmadarakat, illetve a kissé már elalgásodott műkő madárúsztatót . Néhányat próbáltam suttyomban a balkonról lekapni, nehogy a szomszédok észrevegyék hogy gyanúsan fényképezgetek. Mielőtt valaki a szememre vetné, hogy tulajdonképpen mit fanyalgok itt, mégiscsak rendezett és gondozott, és kellemesebb látvány mint egy iparváros peremkerületének bizonyos részei, amiket sok ember napi vizuális betevőjének mondhat, azoknak üzenem, hogy szívesen látom őket egy reggelire a balkonon, amit próbáljanak röhögés nélkül elfogyasztani, többtucat humanoid gipszfigura átható pillantását állva. Sajnos pont a törpékről nem tudtam jó képet csinálni, de azt hiszem, mindenki el tudja őket képzelni ezek után.