droid-urlaub

Fábry híres mondása, hogy bárhová utazik az ember a világon, biztos hogy mindenhol szemébe ötlik egy szőrös német férfisegg. Gondolom azt akarta ezzel kifejezni a maga keresetlen módján, hogy mivel 80 millióan vannak és az ötödikek a sorban az egy főre eső bruttó nemzeti terméket tekintve, magyarul sokan vannak és van pénzük utazni, el is mennek szépen mindenhová. Ezzel kapcsolatban mindenkinek vannak élményei, elég a balatoni nyarakra gondolni, ahol régen a gazdag kelet-, mostanában pedig a szegény nyugatnémetek borzolják a kedélyeket és zavarják a vizet meg a kilátást, és reményeink szerint sokat költenek pszeudomagyarosch gasztronómiai és egyéb élményekre (tudtátok, hogy a Balatonnál (Plattensee) járt német turisták nagy része azt hiszi, hogy a híres magyar puszta a Balaton partján található? - kíváncsi lennék, mely szemfüles és pofátlan turisztikai szolgáltató ad el félnapos pusztakirándulásokat ostorcsattogtatással, vetített délibábbal már évek óta a környéken). Szóval, az elmúlt két hétben rászántuk magunkat egy nagyon fáradságos szociológiai magánkutatásba a német turisták (a droidok egy ismert, kellemetlen alfaja) karibi-tengeri viselkedését illetően. Még otthon, próbáltunk tájékozódni, hogy mi vár majd minket a helyszínen, ezért mindenféle internetes értékeléseket vadásztam a hotelről és a környékről, de az eredmény csak megerősített alien-öntudatomban. A főbb kritikai pontok: 1. "szörnyű, már reggel 6-kor foglalt a strandon az összes napágy" - ki a fene kel fel reggel 6-kor a nyaralás alatt, hogy kispolgár módjára törülközővel jelölje meg területét, mert a homokba teríteni hótciki, vagy mi? 2. "a helyiek borzasztó rámenősek, nagyon idegesítő, és felháborító hogy csak spanyolul tudnak" - aki ennyire nem bírja elviselni a más kultúrákat valamint azt a tényt hogy egy szegény országba utazik ahol a szobalány iskolai oktatásának nem biztos hogy része volt a német nyelv (az meg sem fordul a fejükben hogy támogatják-e vajon ők személyesen egyetlen garassal is a helyi oktatást, de ez a gondolatmenet már túl bonyi), az miért nem marad otthon? vagy ennyire arrogánsak, hogy pálmafa ok, de legyen párosítva a német kultúrexport termékeivel? (igen, azok) 3. "delfinekkel úszni gagyi", "hullámok túl nagyok". Ennyi primitív sznobéria olvastán úgy döntöttem, hogy semmit nem várok és amennyire lehet, előítéletektől mentesen indulunk neki a nagy utazásnak. Lássuk szubjektív, hungaro-germanoid tapasztalatainkat. A reptéri becsekkolás során csak az tűnt fel, hogy polgártársaink extra unott és boldogtalan benyomást tesznek, majdnem elkiáltottam magam, hogy "emberek, nyaralni megyünk, pálmafák, meg minden, vigyorogjatok már ti is mint én" - dehát nem vagyunk egyformák, szegények biztos csak kimerültek, majd másképp lesz ez ha kipihenik magukat. Na, kezdődjön a tulajdonképpeni élménybeszámoló. Elsőként, megerősíthetem az ismert magyar humorista állítását, és nem csak azért, mert én A. személyében eleve mindehová magammal viszek egy nemcsupasz germán férfiülepet. A pálmafás, fehérhomokos idill csupán félig-meddig feledtette, hogy gyakorlatilag N.ország egy kihelyezett gyarmatában jártunk. Ha azt reméltük, hogy ezt a tényt kiiktathatjuk erre a néhány napra, nagyot tévedtünk. Már az első reggelen, amikor mondjuk még szerencse, hogy amúgy is 7-kor ébredtünk az időeltolódás miatt, nem várt eseményként megismerkedtünk a szobai telefon csengőhangjával, ahol az első n.droid (most terjedelmi okokból eltekintek a repülőtéri becsekkolás és az út leírására) üvöltött a vonal másik végén, hogy "Hansi, jössz futni a gyerekekkel?". A. arckifejezéséről nem éppen azt olvastam le hogy örül a hazai szavaknak. Ezután reggeliztünk. Ez az esemény és az összes többi étkezés jelentette kutatásunk fő anyagát. (Persze a méltányosság kedvéért meg kell említsem az észak-amerikai droidokat is, amelyek a vendégek másik tetemes részét képezték, de ők egy külön blog témája lehetnének, amit majd akkor írok, ha ott élek köztük). A n.droidok, nem meghazudtolva a ránézésre borzalmas testtömegeindex/fő átlagértéküket, egyszerűen zabáltak, mereven ódzkodva bármely helyi specialitástól, vagy friss gyümölcstől. Étkezésük gerincét a sör, a malacsült és a sültkrumpli adták, ami végülis 30 fok árnyék esetében érthető, a kiizzadt zsírt pótolni kell ugye. Egy bizonyos csoportjuk már láthatóan nem először járt itt, ugyanis magukkal hozták saját műanyag kulacsukat. Igazából ennek egyetlen értelme az volt hogy mondjuk 1 literes kulacs esetén, ha az egészet telecsapoltatták a bárban sörrel, akkor ezzel megspóroltak 2-3 szori rendelést, ami mintegy 2 percet és 10 m-es sétát jelentett volna. Mivel amúgy korlátlanul lehetett fogyasztani, ennek azonkívül, hogy borzasztó taplóként outing-oljuk magunkat a többi vendég szemében, nem sok értelme van. Na de hagyjuk a korlátlan fogyasztást, akinek volt része ilyenben, tudja, hogy 3 nap után gyakorlatilag merő hányinger az egész, szerintem fogytunk pár kilót, az utolsó napokban már a kaják puszta szagától rosszul lettem, kizárólag pinyakoládán bírtam élni. Ami még vicces volt, az az animátorok. Valószínűleg, és az a nyaralás végefelé nekünk is derengett, az önismeret tökéletes hiányában választottunk üdülési formát, ugyanis külön sportot űztünk az animátorok (magyarul: a vendégek szervezett szórakoztatását főfoglalkozásként űző bedrogozott bohócok) előli menekülésből. A legmelegebb jelenet az volt, amikor kiáltoztak, hogy "egy német párt keresünk még", valamelyik agyament gyermeteg játékhoz, és mivel A. ékes spanyol szóhasználata ellenére már lebukott (és a szőke haj, kék szem sem segített), a szerencsére nagyranőtt pálmák mögött sunnyogtunk el sikeresen az úszómedence partjáról. A többi n. persze ezeket is élvezte, amelyet állandó sörgőzös röfögés jelzett. Ezektől eltekintve tök jó volt, igaz, hogy legközelebb inkább Skandináviába megyünk. A végefelé, már a hazaúton történt ezonban még egy mindent űberelő droidság: történetesen lerobbant a reptéri transzferbuszunk, kifogyott a benzin a pampa közepén. A sofőr tök normális volt, közölte velünk, hogy 10 perc múlva érkezik a pótbusz. Mi tök nyugodtak maradtunk, egy percig nem aggódtam, azonban valamelyik intelligens polgártárs elérte, hogy a németekkel szembeni előítéletek a bolygó ezen részén se vesszenek ki soha: megkérdezte, hogy helyi, avagy európai 10 percről van-e szó, meglehetősen pikírt hangnemben. A válasz nekem tetszett: "német tíz perc" - enyhén cinikus hangnemben a sofőr részéről. Ezzel azonban a hobbipszichológus sofőr elérte, hogy útitársaink is tökéletesen (irracionális módon) megnyugodtak. A hazaút nekünk fárasztó volt, de örömteli, az útitárs droidok arckifejezése ugyanaz volt mint induláskor, csak vörösre sült arcbőrbe ágyazva.

TV-trash made in Germany

Mivel itt sajnos lemaradok az olyan hazai tévéműsorokról, mint a Bár 2.0, vagy a Fridivel dúsított Megasztár, nem is beszélve a nyilván minden fronton szánalmassági rekordot döntő Celeb vagyok, ments ki innen!-ről (egyébként szép újmagyar szó a celeb, határozottan van valami ősi csengése, gondolom hamarosan megjelenik személynév változata), kénytelen vagyok ezt a kulturális hiányérzetet helyi médiaszeméttel pótolni. Nem nehéz elképzelni, hogy amennyiben egy néhánymilliós nézőközönség kiköveteli magának mindezt a termést, úgy milyen szinten folyhat ilyen produkciók gyártása itt, ahol a nézősereg többszöröséért (meg a releváns fogyasztói réteg megnyeréséért) folyik a küzdelem, és valószínűleg még több pénz is van rá. Na nehogy azt higgyük má, hogy a több pénz azt jelenti, hogy minőségibb műsorok készülnek, na nem, csak legfeljebb dizájnosabb a kulissza. Nézzük tehát azokat a műsorokat, amelyeket még nem ismerhetnek a magyar tévénézők, ám klónjaik néhány hónapos, vagy éves csúszással, de bizton be fognak szüremkedni a magyar tévékettő vagy az ertéel repertoárjába. Aktuális és mindent verő kedvencem a Bauer sucht Frau (címzene: tehénbőgéssel fűszerezett gyermeteg romantikus dal), egészen szó szerinti fordításban Paraszt keres nőt. Persze majd nyilván valami álságosabb címmel merül magyarításra, mint pl. Gazdasszony kerestetik, vagy ilyesmi, de ez ne tévesszen meg majd senkit, az én nyersfordításom sokkal jobban tükrözi a tartalmat is. Ennek a gyöngyszemnek immár negyedik évada megy, a formátum képlete a következő: végy 8-10 iszonyú lúzert (akiket feliratozni kell a tévében, mert amúgy csak a teheneik értik mit beszélnek), akik N.ország különböző tanyáin tengődnek állataik és anyuci társaságában, sose volt nőjük, illetve mind megszökött aki volt, vagy már a környező tanyák összes csajának akadt jobb partija, mindegy, lényeg hogy őket bemutatják (kapnak egy-egy jelzőt is, hogy könnyű legyen őket megszeretni, például "a vonzó Jürgen", vagy "a megbízható Heinrich". Aztán a nők pályázhatnak, levélben, fotóval. Érdekes szociológiai mellékaspektus, hogy 95%-ban gyermeküket egyedül nevelő anyák (18 és 65 év között) jelentkeznek. A következő lépcsőfok (lefele..) hogy a paraszt kiválaszt kettőt. Oszt még a kettőt leosztja kettővel, és marad egy (eme lépések mind 1-1 estét kitöltő műsor), akit meghív a farmjára 1 hétre (a pulyái nélkül), hogy megismerjék egymást (lássa hogy rá lehet-e bízni az ól takarítását, tud-e véreshurkát készíteni, majd megenni a reggel még megsimogatott disznyóból, és ehhez hasonlók). Szóval, nagyon szórakoztató kis műsor ez, tökéletes hétfő esti program edzés utáni ejtőzéshez...néha hangosan röhögök egyedül a hotelszobában. Személyes kedvencem Hansi, egy 78 éves régivágású csirkefarm-tulajdonos. Ő nem szarozik, mind a két tyúkot hölgyet meghívja magához. Kíváncsian várom a folytatást.

Másik említésre méltó formátum a Supernanny, ami magyarul annyit tesz hogy Szuperdadus, vagy ilyesmi. Ez egy nagyon szociálisan érzékeny műsor, szegény és pszichésen terhelt családok életébe kukkolhatunk, miközben a szuperdadus (egy szigorú, fekete hajú boszorkány) instrukciókkal látja el őket hogy másképp kenjék a vajat a gyereknek a kenyérre, lelki sérüléseit ne tovább fokozandó. A kamerák előtti kócsing mintegy egy hétig tart, ebből vágnak össze egy órányit, természetesen ez alatt az egy hét alatt ugyanazt a hatást elérték, mint többéves családterápiával, a végén mindenki boldog és mosolyog, a szülők már nem akarnak válni, nem csak mirelitpizzát esznek hanem hullóalmát is, a gyermekek nem ordítanak annyira tájszólásban.

Megemlítendő még az építkezős-lakásfelújítós-házvásárolós műsorok garmadája. Ebből aztán van mindenféle, a házépítősektől kezdve a karitatív meglepi-lakásfelújításosig, a tizedik adás után az az érzése az embernek, hogy pontosan minden házat és lakást ugyanabban a stílusban és ugyanolyan színekkel rendeznek be, szörnyű ötlettelen. A házépítős még elég érdekes, épülő házak és leépülő párkapcsolatok történetét kíséri végig a kamera a néhány hónapos projekteken keresztül. A legdurvább az volt, amikor egy középkorú házaspár megvett egy nagyon dizájnos ún. mintaházat, olcsón. Persze a mintaházat utána le kellett bontani, átszállítani a saját telkükre és újra összerakni. Sajnos azonban, előre nem látható módon, a cég, miután bekaszálták a lóvét a házért, a lehető legrövidebb idő alatt szétkapta a házat, aztán ahogy esik úgy puffan módon, kiborították a házat egy dömperről a telekre, véletlenül házformában esett pont, a talpára mint a macskák, kívülről legalábbis, de közelebbről megvizsgálva, 10 centis rések voltak pl. az ajtókeret és a fal között, gyakorlatilag egy szemétkupac volt az egész. Akkor rájöttek, miért volt olyan olcsó a szép mintaház. Tökre sajnáltam őket.

Különösen érdekesek még a kivándorlós műsorok, amelyek nagy része persze rejtett reklám, hogy a lúzerek húzzanak ki újzélandra meg délafrikába, ott van elég hely, a munkáskéz meg kevés. Ennek ellenére úgy tűnik, a műsor szerkesztőinek nehéz sikersztorit találnia, az alapséma, hogy munkáscsalád kitalálja, hogy mivel az élet számukra N.országban tarthatatlanná vált, és amúgy is csomó adósságot felhalmoztak, a szomszédok utálják őket, a gyerek megbukott az iskolában, ezért kivándorolnak egy jobb jövő (illetve egyáltalán valamilyen jövő) reményében. Általában nyelvtudás, és mindenféle alapos előzetes tájékozódás nélkül indulnak útnak, az ország választása azon alapszik hogy voltak ott egyszer nyaralni, és deszépvót, mer mindig sütött a nap. Megélhetési terveik általában egy családi étterem üzemeltetése (nulla vendéglátói, vagy gasztronómiai tapasztalattal vagy legalább érzékkel, ált. sültkrumplit és rántotthúst terveznek az étlapra 30 fokos átlaghőmérséklet mellett, mer azt mindenki szereti, nem??). A műsor bemutatja aztán kegyetlenül az egész folyamatot, hogy fogy a lóvé, az iskoláért kigondoltavolna fizetni kell, rossz idő van a strandon, kéz bilibe belelóg.

A mások nyomorán csámcsogás mindegyik formátum esetében az alapvető tényező, amely a médiareceptet működteti, egyébként eredetileg egyik műsor sem német találmány, hanem amerikai, de ha jobban megnézzük, gondolom ezeket is magyarok találták ki, mint a spanyolviaszkot. Nem tervezem utánajárni.