A képek magukért beszélnek, a szövegrészekkel való összepárosításuk remélem menni fog. Ja, és végre egy kép - közkívánatra - az igazi atomcsirkéről (3D-s avatárom).
Mit szépítsem, két hónapja halasztgatom az újabb írást, illetve készült vagy féltucat félig-megírt, amik nem lettek közléskészek. Közben néhányuk aktualitását vesztette (a német karácsonyi vásárokról szóló), az egyikhez meg még nem csináltam képeket pedig csak azzal jó, meg meg meg..., de most egyik legfőbb olvasóm és őszinte kritikusom, R. fenyegető felszólítását követve, nem halogathatom tovább, mert úgy járok mint ő a keresztszemeivel (itt blogajánló következik, a tartalom erősen szubkulturális jellegű, marginális hobbitéma, de a képek magukért beszélnek: http://rozix.blogspot.com/).
A két hónapos szünetnek persze számos oka van, az egyik az ünnepek, ami nekünk utazással (is) telt, 5 hónap germancipálódás után először látogattam vissza az anyaföldre anyámhoz, ennek utána ülepednie kellett, időt hagytam magamnak reflektálódni. A konklúzió: jó volt otthon, főleg hogy szinte mindenkivel, akivel szerettem volna, tudtam találkozni, meg ellátogattam kedvenc fehérneműboltjaimba amik itt nyugaton nincsenek (vö. germán nőkről szóló írás), de jó volt visszajönni N.országba, ez még engem is meglepett, bár inkább kellemesen (lehet hogy lassan szeretek itt élni..?). Az elmúlt 2 hónap amúgy is az utazások jegyében telt, ezeket sorraveszem rögtön. A másik legnyomósabb okról szeretnék azonban először írni. Nehéz időszak van a munkában, mert sok nem várt nehéz feladatot kapok, és a remélt Bonn-ba való megszokott heti négynapos túra helyett (amely rajna-parti város mára majdnem második otthonom, egy blogbejegyzést majd szentelek Beethovennek és a volt német fővárosnak) helyett az északi tenger partja és a dél-bajor vidék közti ingázás néz ki. Most például hétfőn reggel hatkor elindultam a kölni reptérre (180 km), majd elrepültem Münchenbe, ott 3 fárasztó napot töltöttem a katonák közt, ma este vissza és most bonni hotelszobámban írom a blogot, holnap este haza kocsival, ismét vagy 170 km. Tehát még több utazás, holott jó lenne csökkenteni. A másik stresszfaktor, hogy munkáltatóm kezd megőrülni, a sajtóban persze csak a jéghegy csúcsa látszik, a lényeg, hogy minden megérett bennem egy alaposabb változtatásra, és ezen munkálkodom (majd beszámolok, első lépésként sikerült készíttetnem magamról egy szabatos német álláspályázathoz való fotót (itt ennek vannak bizonyos szabályai, nem lehet jól sikerült nyaralási képeket kivagdosni és erre a célra használni, a fényképet NEM teszem közzé, mert szerintem borzalmas lett, úgy nézek ki rajta mint egy majdnem germán munkavállalónő, pontosabban ami még rosszabb: olyan arcot vágok).
Na de amint ígértem, az elmúlt két hónap krónikája, a germancipálódási folyamat tükrében is:
1. Alighogy hazatértünk a karibi droidnyaralásról, még decemberben meglátogattam hétvégi férjemet, A-t az andalúziai Granadában (nem, nincs másik hétközbeni férjem, és igen, sikerült még tovább növelnünk a kettőnk közötti földfelszín görbületét). Az ott töltött négy nap mesés felüdülést jelentett a n. közeghez képest, mind a táj, mind a látnivalók (Alhambra!) mind az emberek szempontjából, én és újdonsült argentin barátnőm Luz (aki ott Spanyolországban szintén bevándorló és érdekes párhuzamokat vontunk az én n.országi helyzetemmel) pedig bejutottunk A. cégének ottani karácsonyi bulijára illegálisan. Összehasonlítottam a hangulatot az eddig tapasztalt német céges bulikkal. Nem sok közös pont volt, tehát elég jól éreztem magam, nagyon laza és vicces volt.
2. Karácsonykor életemben először fát állítottunk kettesben, és nagyon finomakat főztem, A. beszerzett egy méregdrága villanyvasutat nemlétező gyermekünknek (sajnos az én cipőimre még csak rá sem lehet fogni, hogy, de azért ez is elég átlátszó volt) aztán irány a vadkelet, egyik család 400 km-re a másik még onnan 700-ra. Vízkeresztkor haza, a bonsai nem élte túl (vagyis, azóta élesztgeti A. de nem sok sikerrel, asszem hétvégén elvisszük a bonsai-klinikára, napi 1 eurórért meggyógyítják - ez komoly, a jóléti társadalom csúcsa nem a kutyapanzió hanem a növényhotel), a normann fenyő bezzeg még egy darab tűlevelet nem hullajtott mire hazaértünk, pedig nem őt akartuk 30 évig tovább nevelni.
3. Januárban egy felejthetetlen és fenomenális hétvégét töltöttem Berlinben gyermekkorban megismert, hosszú évekre elveszített, majd az interneten újra megtalált barátnőmnél, S.-nél, akivel ott folytattuk ahol 7 évesen abbahagytuk. Minden csúnya dolgot, amit a germán nőkről valaha leírtam, vissza kell vonjak, ha róla van szó. S. szép, okos, nyitott, jó ízlése van, nemsablonos véleménye, amit ki is mond és Berlin egyik leghangulatosabb és inspirálóbb (természetesen keleti) részén lakik. Berlinben akarok élni. Berlin után visszatérni Ormányházára olyan volt mint Sopronból Ózdra, vagy Szentpétervárról Irkutszkba, vagy egy színesfilmből a fekete-fehér vizualitásba. Berlin egyszerűen...nem találok szavakat, vagy talán mégis: Berlinben az atomcsirke repülni is tud (holott, többnyire kinyúlva fekszik amint fent láthatjátok). Ez azt hiszem mindent elmond. A-val közöltem vágyamat, hogy azonnal költözzünk oda (azzal érveltem hogy feleannyiért bérelhetnénk egy ugyanakkora lakást mint itt, Kis-Isztambulban), némi alkudozás után (ő nem osztja ilyen mértékben rajongásom) megállapodtunk hogy ha befejezi az embíét akkor talán (jó, mondjuk 2 évig még kibírom).
4. Áttörés történt szocializációnkban, egy helyi német (A. legjobb fej kollégája, ráadásul még nemesi származású is, lehet hogy nemsokára bekerülünk a Bunte (helyi Story magazin) társasági rovatába rettenetes estélyi ruhákban?) moziba majd utána vacsorázni hívott minket, és az érzelgős krimi (Righteous kill) ellenére meglepően jól éreztük magunkat, a legviccesebb az volt hogy az este végén derült ki hogy a barátnője lengyel, de ő se tudta rólam egyből hogy én nem német vagyok.
Bejegyzések
