burnout and blackout

Megvan-e az nektek is, hogy amikor már minden eldőlt, elrendeződött és már csak ki kell várni a végét, akkor a legnehezebb? Addig valahogy tartja magát az ember, pedig nagy volt a nyomás (vagy talán éppen azért, az adrenalin dolgozik a vérben?). Amikor a futó már látja, hogy biztosan beér a célba és nem veheti el tőle senki a helyezését, na szerintem azt a pár lépést a legnehezebb megtenni. Az egyetem után az első munkahelyemre többek között azért vettek fel, mert a pszichológiai teszt szerint (amely során állatos képek kapcsán kellett választ adni különböző kérdésekre, nagyon nehéz volt kitalálni hogy mondjuk nem a görényt vagy a lajhárt kell választani annál, hogy melyik állat lennék szívesen) erősen átlagon felüli a stressztűrő képességem. Akkor még büszke voltam erre. Csakhogy sajnos ez egyáltalán nem azt jelenti hogy rám kevésbé hat a stressz. Magasabban van a küszöb, és akkor veszem észre hogy baj van ha már tényleg nem bírom. Akinek például a fájdalomküszöbe magasabb, vagy netán nincs is fájdalomérzete, az is hasonlóan veszélyes: később érzi meg a bajt. Ki merem jelenteni hogy én vagyok az egyik legkevésbé hisztis nőszemély a világon. És ez a bizonyos küszöb tényleg nagyon magasan van nálam. Amikor az átlagember (nem csak nők) kábé a sírógörcs határán jár, én akkor szoktam összedörzsölni a tenyerem, feltűrni az ingujjam (csak a kép kedvéért), elfog egy bizonyos megszállottság, hogy "na, akkor oldjuk meg!". És megoldottam, szinte mindig. Például ilyesmiket: megtaláltam az eldugott katonai objektumot ahol jelenésem volt egy egyhetes tanfolyam megtartására 12 n. katonatisztnek, ötszáz kilométer levezetése után, zuhogó esőben, 38 fokos lázzal, és megtartottam a tanfolyamot, közben az egyik résztvevő számára egy amatőr pszichoterápiát is rögtönöztem, miután a megtanulandó újdonsággal szemben érzett frusztrációját és önértékelési zavarait próbálta ellenem intézett támadásban levezetni.
Vagy: éjjel kettőkör az egyik balkáni főváros repterén mínusz 10 fokban testemmel védelmezve a hiéna taxisoktól bőröndömet, elértem hogy eljussak szállásomra, sőt számlát is kapjak a fuvarról. Vagy: a reptéri rendszerek számtalan módon való kitrükközése hogy mégis eljussak a célvárosba, ha saját vagy más hibájából ugyan, de: nem volt érvényes jegyem, nem volt igazolványom, nem volt sem pénz sem kártya nálam, valamely reptér kiszolgáló személyzetének egy csoportja (az egyik német szervezet neve UFO) sztrájkol, et cetera. Ezeket most ne részletezzük, többszáz repülőút során bizony ezek mindegyike előfordult már. Vagy: egy héten belül új lakást találni otthonomtól 1100 kilométerre. Vagy: egy 12 órás, átlagosnak tekinthető, x ország védelmi minisztériumában eltöltött munkanap mellett, melynek során többek között kétórás előadást tartok a rencerről egyszáztizennégy alezredesnek, menedzselem a bp-i lakásunk kiadását, nem felejtem el a családi ünnepeket és beadok három javaslatot a főnökhöz amelyek bizonyosan nem engem tesznek gazdaggá. Vagy: nem jelentem fel x-et súlyos munkahelyi mobbing miatt melyet hónapokon át viselek el (egyáltalán nem némán, mártírként, sőt), pedig megnyerném (jó dolog a jogvédelmi biztosítás), mert elvből nem taposok el gerinc nélküli csúszómászókat, ragacsos lesz tőle a cipőm talpa. Vagy: egy hibásan beállított modem és jómagam koprodukciójában létrejött többmilliós internetszámla esetén elintézni hogy ne nekem kelljen kifizetni, holott. Vagy: két éves házasság alatt több napot tölteni külön mint együtt és ennek ellenére nem tönkretenni, sőt.
Azért voltak nyugisabb napok, hetek, órák, évek....(ezek nélkül még egy atomcsirke is kukorékolni kezdett volna).

Mindenki annyi terhet hordoz amennyit bír, és tisztában vagyok azzal is, hogy ezek többsége a saját tudatos döntéseim következménye, enyém a felelősség. Nem panasz ez hát, én választottam, rinyálni nem ér, sőt semmiért nem adnám ezeket a tapasztalatokat. Csak tudni kell abbahagyni, idejében. A kiégés fázisai: 1. idealizmus: túlzott lelkesedés, fokozott teljesítmény 2. realisztikus szakasz, amikor a lelkesedés alábbhagy 3. kiábrándulás, amikor a munka már nem jelent örömet 4. frusztráció 5. apátia: az illető már a magánéletben sem örül semminek. Jelenleg stabil 4-es szinten vagyok, de nem kéne eljutni az 5-ösre.
Persze, már döntöttem, ennyi volt, meg is van a vége: július.

De aztán, miközben azt hiszem hogy már minden a legnagyobb rendben, egyszercsak elsötétül egy monitor, majd néhány óra múlva egy kórházi ágyon találom magam egy másik (szerencsére nem sötét) monitoron lógva, és végigpereg egy film aminek kiragadtam néhány képkockáját fent. (Régóta tervezem hogy lerántom a leplet a n. egészségügyről, mert az sem tökéletes, csakhogy a kisvárosi kórházban eltöltött időre semmi, de semmi panaszom nem lehet sem orvosi színvonal, sem tisztaság, sem emberség, sem semmi tekintetében úgyhogy befogom a pofám - na jó, egyvalami: a vénámat csak harmadszorra sikerült megtalálni és ezért szétszurkáltak de ez igazán nem az ő hibájuk, meg elnézést is kértek érte. Biztos hogy nem mindenkinek ilyen jók a tapasztalatai, de lehet hogy engem aznap ezzel már nem akart terhelni a sors, vagy mi.)

Az előző döntő változtatáshoz az életemben egy autóbaleset kellett (bár az a változás nem a munkával volt kapcsolatos), most pedig....ijesztő hogy akkor jön a sokkoló esemény amikor pedig már döntöttem hogy kiszállok.

Most van min gondolkodnom, mindenesetre rájöttem arra is hogy azért még képes voltam a 4-es szintnél behúzni a vészféket, ez kicsit vigasztal, meg az is hogy ezután csak jobb lehet. Különben is, azon kapom magam hogy tervezgetek...olyan vagyok mint a GPS-em, ha netán letérek a tervezett útvonalról, azonnal újraszámolok a célig.