mainhattani múzeumok éjszakája

Hétvégén, mivel kivételesen egyedül voltam (mivel A. a Sierra Nevadán ázott szét ezerméteres magasságban argentin barátaival), meglátogatott S. barátnőm, Berlinből, akit 5 éves korom óta ismerek. 8 éves korunkban az igazi világban szem elől tévesztve egymást, végül 20 év szünettel a virtuális világban találtunk újra egymásra (megnyugtató érzés hogy ilyen biztos ízlésem van barátság terén). Véletlenül pont most volt Frankfurtban a múzeumok éjszakája, este héttől hajnali kettőig nyitották meg kapuikat. Remekül szórakoztunk, ebből mit sem vont le, hogy kb. ugyanannyi időt töltöttünk az ingyenes (a jegy árában bennefoglalt) buszjáratokon mint a kiállítótermekben. Először is jegyet kellett szereznünk, ezért bepréselődtünk a történeti múzeum előtti sorba, utána meg átverekedtük magunkat valami előadáson, ami baromira nem érdekelt minket, mert kizárólag a női mosdó miatt tértünk be ebbe a múzeumba. Miután vissza is átvágtunk a tömegen, fellélegeztünk kissé. Eldöntöttük hogy nem döntünk el semmit, hanem felülünk a pink színnel jelölt buszjáratra, ahol tetszik, leszállunk és betérünk az aktuális megálló közelében lévő kultúrobjektumba. Első spontán választásunk a Struwwelpeter-múzeumra esett (magyarul: Borzas Peti). Egy 19. századi kultfiguráról van szó, aki egy nagyon rossz gyerek ezért őt és szintén "rossz" pajtásait számos szörnyű büntetés éri. Heinrich Hoffmann gyermekkönyve mai szemmel még sokkal horrorisztikusabb mint például a Grimm-mesék, hiszen itt a gyerekek olyan tettekért bűnhődnek akár halállal, vagy ujjak levágásával, mint a tűzzel való játék vagy az ujjszopás. Pedagógiai szempontból tehát erősen vitatható, de a maga korában az akkori nevelési elvekhez jól illeszkedve rendkívüli karriert futott be, számos nyelvre lefordították, rengeteg más gyermekkönyvet és egyéb irodalmi művet inspirált. A mai napig akár politikai karikatúrák merítenek a témából, nem is beszélve a "Struwwelpeter" márkájú gyereksamponról. Szórakoztató kis múzeum ez, de szerintem felnőtteknek sokkal érdekesebb, ez már csak így van a mesékkel.

Az ezután következő állomás nem is lehetett volna kontrasztosabb: a Neue Börse (az új tőzsde) épületében jártunk, ami ugyan nem múzeum hanem nagyon is valóságos ügyletek helyszíne, a DAX hajtja itt álomra fejét nap mint nap (bár a pénzügyi ügyletek reálfedezetét most hagyjuk). Itt fotókiállítás és jazzkoncert volt a program. A fotók egy része fiatal lányokról készült portrésorozat volt. A lányokról évente egy-egy kép készült több éven keresztül, és amint megtudtuk a kiállítást éppen borzasztó zavarosan magyarázó vénembertől, arról szól, hogy a lányok felcseperedvén évről-évre idomulnak megjelenésükben a társadalom elvárásaihoz. Egymásra néztünk S.-vel: majd a vén trotty elmagyarázza nekünk hogy mekkora nyomás van a nőkön manapság, na nee, kösz, passz. Inkább elmentünk vicces fotókat készíttetni magunkról, olyan fílingje volt mint egy nyáréjszakán egy idegen városban haverokkal bepréselődni egy aluljáróban a fotóautomatába hülye arcokat vágva. Az eredmény fentebb.

Ezt követően különböző okból ugyan, de mindketten nagyon elálmosodtunk. Azért még összeszedtük magunkat és betértünk a Majna másik partján a Museum der Weltkulturen épületébe (Világkultúrák múzeuma), miután sajnos egy trampolinos ugróbemutatónak (vagy hogy nevezik ezt?) már csak az utolsó ugrására értünk oda. Csak egy időszakos tárlatot néztünk meg, egy örmény fényképész apa és fia képeit, amelyeket Iránban az 1880-as évektől kezdve (!) készítettek, ott élő emberekről. Nem is tudom, szerintem olyan ritkán lát az ember ennyire régi képeket, különösen egy ennyire távoli kultúrából, nagyon érdekes volt, az ásítozás igazán nem a képek miatt volt. Utána majdnem elcsábultam, és vettem perecet, de aztán mégse. Frankfurtban van egy olyan helyi szokás, hogy este 10 után friss péksüteménnyel járják végig árusok a szórakozóhelyeket, kocsmákat, hasonlóan mint a rózsaárus lánykák, csak jóval nagyobb sikerrel, nesze neked egészséges táplálkozás.

Ezután úgy döntöttünk hogy 3 múzeum egész jó arány a 43-ból, hagyjunk valamit a jövő évi rendezvényre is. S. megállapította hogy egész kellemes hely Frankfurt, hát ahhoz képest hogy Berlinben (ó..) él és azt vallja, hogy onnan minek elutazni máshová N.országban (igaza van), ez nem kis eredmény.

jó dolgok itt

Régóta tartozom ezzel az írással választott otthonomnak. A sok fikázás és fanyalgás után megpróbáltam összeszedni, miért is szeretek itt lenni, mi az ami tetszik és ami miatt még huzamosabb ideig itt is szeretnék maradni.
Érdekes dolog ám más országba költözni, egyáltalán nem hasonlítható turistás élményekhez. Bizonyos szempontból alábecsültem ezt a változást, azt hittem, könnyebb lesz, hiszen beszélem a nyelvet, munkám van, igazán nem tipikus bevándorló munkásként érkeztem ide. Ráadásul a n. népet is azt gondoltam, elég jól ismerem már. Így utólag visszagondolva az első időszakra, tulajdonképpen egy óriási dac volt bennem mindennel kapcsolatban ami tipikus n. Mindent és mindenkit utáltam. (Én MAGYAR vagyok. Én MÁS vagyok. Én JOBB vagyok.) Persze, ezek gyermeteg önvédelmi túlreagálások, illetve az identitáskeresés és -megőrzés módjainak próbálgatásai voltak. De közben nem állítanám hogy nem voltam nyitott, csak valahogy nehezebb volt mint gondoltam. Mostanra egészen jól kialakultak a dolgok, lenyugodtam, és jó viszonyban vagyok az országgal, amely befogadott, mert:

- tetszik hogy sokmindent kívülállóként szemlélhetek, nem kell érzelmileg belebonyolódnom politikai és társadalmi jelenségekbe, ha nem akarom
- tetszik hogy kifigurázhatom őket, hiszen én nem közülük való vagyok
- tetszik hogy az, hogy nem vagyok n., sokmindenre jó kifogás, ha valamit másképp teszek, nem kell MAGYARázkodnom
- tetszik hogy rejtőzhetek is ha akarok, bizonyos szituációkban nem kell rögtön felfedni hogy nem vagyok n.
- tetszik hogy távolról szemlélhetem egy kicsit a saját országomat, aminek köszönhetően sokminden relativizálódott és sokmindenre rájöttem
- tetszik hogy rengeteg a rendezett, tiszta település
- tetszik hogy a sarki közértben is óriási a kínálat, jó minőségű és különlegesebb dolgokból is
- tetszik hogy sokkal erősebbek a jogaim munkavállalóként
- tetszik hogy egyáltalán, nagyobb az esély a jogok érvényesítésére
- tetszik hogy pár hónap lappangási idő után azért a n. kollégák, ismerősök is nyitnak az ember felé - már meg is lepődnék ha egy új ismerős azonnal elhívna sörözni:)
- tetszik hogy minden ellenkező híresztelés ellenére, a n.-ek nagy része igenis nyitott és befogadó (persze főleg ha a befogadott is alkalmazkodik)
- tetszik hogy rengeteg olyan életvezetési modellt látok amiket azelőtt soha (az egyik ilyen példa: idősebb egyedülálló emberek lakóközösséget alkotva összeköltöznek, segítve egymást, vagy akár kiegészülve fiatalabb lakótársakkal)
- tetszik hogy csak úgy átugorhatunk Elzászba
- tetszik hogy izgalmas dolog egy n. férjjel Mo-on élni majd átköltözni az ő országába, vagyis majdnem szerepet cserélni
- tetszik hogy rengeteg gyönyörű helyet fedezünk fel a természetben itt akár 50 km-es körzetben
- tetszik hogy rengeteg a bicikliút és hogy itt ez egy egyenjogú közlekedési eszköz, nem kell magam mozgó matricának érezni
- tetszik hogy annyiféle nyelvjárást beszélnek, ez kívülről néha nagyon vicces

Egy szó mint száz, kitágult a látóköröm rendesen, talán közelebb kerültem eme sokszínű nép és ország (na mondjuk előtte se hittem azt, hogy N.ország = sörfesztivál és bőrnadrág) megismeréséhez és megértéséhez, rengeteget tanultam arról hogy mit jelent és mit nem jelent magyarnak lenni (ez persze egyéni, én nem járok itt néptáncestekre és gulyásfőző partikra ahhoz hogy őrizzem az identitásom).

álláskeresés n. országban - II.

Meglepő fordulatot hozott n. álláskeresésem. Kaptam egy ajánlatot! De nem ez a fordulat, ez végülis a befektetett energiának köszönhetően várható volt....hanem:
1. Több mint öt év után az én és a hárombetűs cég (Sok Alattomos Program) útjai szétválnak, közös megegyezéssel .
2. Már csak július végéig kell dolgoznom! Agyő military!
3. Nem megyek új munkahelyre.
4. Mégsem fogok unatkozni.
Hogy mit is fogok csinálni akkor pontosan, arról majd beszámolok, nagyon izgalmas lesz az biztos, és merőben más mint amivel eddig foglalkoztam. Annyit elárulok, hogy adózással és szociális juttatásokkal kapcsolatos, vagyis a jövő adófizető nemzedékével próbáljuk majd maximalizálni a N. országban (még) bezsebelhető állami pénzeket legális kartellt képezve. Közben pedig még tanulni is fogok, az élet iskoláján kívül még iskolapadban is, majd erről is írok még. Amikor lassan 8 évvel ezelőtt (uramisten) befeztem az egyetemet, szörnyülködve figyeltem azon - szerintem tökéletesen feleslegesen - erőlködő társaimat akik azonnal folytatták tanulmányaikat (néhányan közülük azóta sem dolgoztak egy napot sem...), hogy egy második, harmadik diplomát szerezzenek, ki tudja, kinek-minek akarván megfelelni. Én akkor azt gondoltam, hogy a tanulásnál a munka csak jobb lehet, utáltam a vizsgázást és azt, hogy elvileg nem volt szabadidő. A munkában, úgy képzeltem, az ember kezéből estefelé kiszámítható időben kihullik a kalapács (na jó, a billentyűzet), majd másnap reggelig lelke és szelleme gondtalan és könnyű, nincs ott az állandó "most is tanulni kéne" mumusa a háttérben, folyamatos lelkiismeretfurdalást okozva. Enyhén szólva nem tartoztam soha azok közé, akik - mint pl. egyetemi kedves barátom, Á. - már novemberre megtanulták az összes anyagot az őszi félévben. Ha tudtam volna azt amit ma, amikor átléptem az alma mater küszöbét és búcsúzóul meghúzkodtam Marx bácsi bronzszakállát, nos...akkor is mindent ugyanígy tennék:) Nem bántam meg hogy alig 24 évesen elkezdtem dolgozni. A kalapácsos gondolat hol igaznak bizonyult, de sok időszakban bizony nem, elég nyomasztó dolog pl. szoftverprogramok képernyőivel álmodni.
A bűvös hetedik évvel azonban lehet valami, ugyanis tavaly kezdett el bennem motoszkálni a gondolat, hogy így, hét év után, valami mást kéne csinálni, valamit, amit jobban szeretnék, valamit, aminek nem az az egyetlen társadalmi haszna hogy nő a bankszámlám és ez visszatart különböző fehérgalléros gazdasági bűntények elkövetésétől. De hiába lennék én szívesen virágkötő avagy pék, amikor sajnos az egyetlen dolog amihez értek (de ahhoz, mondjuk, nem is olyan rosszul, bár ez ennyi rápazarolt idő után a minimum) - egy szoftvercég termékének egy szeletkéje, amiről ráadásul mint arról több alkalommal meggyőződhettem, nemigen cseveghetek a fodrászommal. Az egyetlen kiút ebből a dilemmából: valami újat kell tanulnom! Ahogy ízlelgettem a gondolatot, egészen megtetszett. De mit? Természetemnél fogva vonzódom a nagyon magasan specializált, különleges dolgokhoz, valószínűleg azért, mert irtózom a középszerűségtől. Valamint olyan dolognak kell lennie, amibe van esélyem még majd harmincöt évesen is kezdőként belevágni, megtanulni nagyon jól és persze - hogyan is adhatnám alább - a legjobbnak lenni. Ötletben nincs hiány, az elmúlt hónapokban a jógaoktatótól a tolmácsig sokminden eszembe jutott, majd szép sorban mindről ismét lebeszéltem magam, nem kishitűségből hanem mert - van realitásérzékem. Vagy ez a kettő ugyanaz? Lehet....azóta is vannak újabb ötleteim, és van egy nagy álmom is, de talán ti, akik kicsit is ismertek, tudtok segíteni. Mivel foglalkozzon egy harmincon túli atomcsirke? Porszívóügynökségek kíméljenek!

Land of the Hilfspolizisten

Van ennek az országnak egy jelensége, amely voltaképp egyszerre áldás és átok: a segédrendőrség. Hogyan is hihetnénk, hogy egy nyolcvanmilliós országban egy harmincezer fős rendőrség képes rendet teremteni (most tekintsünk el az egyéb szervektől)??? Ugyan már! Létezik egy jóval nagyobb, láthatatlan, egyenruhát nem viselő (az Otto-katalógusos ruhák nem azok) hálózat, melynek keze mindenhová elér. A tagság önkéntes, hajlamosító tényezők: kockaagy, magas seggfejfaktor, jól fejlett polgári öntudat (az NDK-ban különösen elvetemült részük a Stasi-ba tömörült). A hétköznapi élet számos szituációjában találkozhatunk velük, a minap például a gőzfürdőben. Arról már nem is írok inkább, hogy ebben az országban kötelező meztelenül menni a szaunába, bár eddig pontosan még senki nem tudta megmagyarázni hogy ez mitől higiénikusabb. Mindegy, ezen már túlvagyok, amikor pár évvel ezelőtt életemben először kuporogtam E. kolléganőmmel húsz ádámkosztümös n. pasi társaságában egy üzleti út kapcsán útba ejtett szálloda alagsorában a szaunában, és akaratlanul megszemlélhettem a hímnem elsődleges nemi jellegzetességeinek változatos előfordulásait, levetkeztem ezzel kapcsolatban minden gátlást. Tehát, ennek megfelelőlen a gőzfürdőbe is csak így lehet bemenni, ám én mindig magammal viszek egy törölközőt amire leülök, nem szeretnék a vizuális fertőzésen kívül mást is elkapni. Szerencsémre egyedül üldögéltem bent már vagy 2 perce, amikor is utánam jött egy középkorú hölgy, és felfedve addig titkos megbízatását, közölte, hogy a gőzbe nem szokás törölközőt bevinni, mert vizes lesz. Amikor nem tágított, és másodjára kellett kedvesen, de határozottan a tudtára adnom, hogy köszönöm, de ez engem nem zavar (kit érdekel, hogy a szálloda által kölcsönzött - vagy a saját - törölköző vizes lesz? a tárgyak nem arra valók, hogy használjuk őket?), akkor zavart mosollyal távozott, ámde azt hiszem nekem sikerült őt jobban meglepnem az akció során. Utána egy darabig eltűnödtem ezen. Lehet hogy egy megatrendi környezetvédő volt, aki aggódik a feleslegesen elpazarolt energiáért a törölköző kapcsán? Vajon eddigi élete során mindenki, akit rendreutasított hasonló horderejű ügyekben, megszégyenülten kirántotta a segge alól a törölközőt (képletesen), majd beilleszkedett a nagy n. rendbe? Valószínűsíthető, hogy nagyrészt igen.
Egy-két segédrendőr persze nem nagyon állja meg, hogy az anyaországra korlátozza széleskörű íratlan társadalmi konszenzuson alapuló tevékenységét. A külföldön nyaraló n. jelenségről már írtam, most azonban nemrég egy sokkal döbbenetesebb dolog történt. Szegény A., agysejtjeinek prostituálása során kénytelen nagyon sok időt tölteni Andalúziában, ahol az emberiség napos oldalon élő egy csoportja még tudja hogyan kell élni, és munkanapokon is délutén kettőtől négyig sziesztáznak. Attól eltekintve hogy így este tovább dolgoznak, nagyon jó dolog ez. Sokan hazamennek, a családjukkal ebédelni, A. pedig simán rászokott hogy a két óra kisebb részét evéssel, a nagyobb részét alvással töltse. Namost azonban, mivel a cég ahol dolgozik, nemzetközileg operál, a n. anyavállalatből egy különösen szimpatikus kolléga teljesen komolyan felvetette, hogy a sziesztát kérem, meg kell szüntetni. Az nem állapot, hogy a n. kollégák az említett idősávban senkit nem tudnak elérni a spanyol irodában. Nem minősítem az illető interkulturális érzékenységének színvonalát, és alighanem - remélem - ez az akció már szinte néhány más segédrendőr méltatlankodását is kiváltaná.
Ugyanakkor, azzal kezdtem az írást hogy ez áldás is. Az emberek ugyanis úgy születnek hogy a demarkációs vonalat figyelembe nem véve mindenhova odasz*rnak, illetve este tíz után is üvöltenek. Az emberek nagy része ezt szívesen folytatná élete végéig, azonban bizonyos társadalmi normák ezeket nagyrészt sikeresen olyan mederbe terelik, hogy kellemesebb lesz együttélni velük. Ne moralizáljunk azon, hogy valaki "magától" jó-e vagy azért mert a szomszédok figyelik, tökmindegy, örüljünk neki hogy működik, N. országban valami miatt különösen jól.