blueberry fields forever - svéd kitérő

Miután tavaly a trópusi klímában elhatároztuk, hogy legközelebb Skandinávia, eljött ennek is az ideje. Svédországot szemeltük ki, amely a n. nép számára amolyan modell-ország, egyrészt mert az északiság cool (szó szerint), másrészt példaértékű természetszeretet uralkodik ötvözve magas jóléttel (manapság ugyan már erősen vitatott a svéd jóléti állam modellje, akár 70%-os adó esetén én is elvárnám hogy az állam kinyalja a seggem), harmadrészt a 20. század történelmi viharaiban az ország kissé jobban óvta imázsát és függetlenségét (bár voltak itt is vitatott nácibarát akciók), azaz a svédek a jobb németek. Nagyon kíváncsi voltam ezekre, bár turistaként az ember sosem az ottani hétköznapi életről kap képet, de azért mégis egy kicsit bele lehet szagolni a levegőbe. Eredetileg az elején egyhetes biciklitúrát terveztünk, ebből a túra maradt végül bicikli nélkül miután kikértem orvosom és gyógyszerészem véleményét (a szállások közötti 20-60 km-es szakaszokat autóval tettük meg), de így rengeteg idő maradt nézelődni, ejtőzni is. Odafelé Koppenhágában töltöttünk egy éjszakát, ez egy nagyon élhető városnak tűnt, a Tivoliban (vidámpark, zenés színpadok, éttermek színes kavalkádja egy bekerített parkban) töltöttük az estét. Másnap indultunk tovább Svédország középső részére, Värmland megyébe, ahol nagyvárosok nincsenek, ellenben jó idő (amint a neve is erre utal), alig 200 m-es tengerszint feletti magasság mellett alpesi flóra, kevés ember (a népsűrűség tizede a németnek) és rengeteg vadon élő állat, ilyenek mint rozsomák, vadmacska, jávorszarvas, medve, farkas, hód, mókus, madarak, kígyók, békák, és persze kedvenceink, a szúnyogok. A jávorszarvas szinte Svédország (egyik) fő jelképe, a maga akár 800 kilójával és 2 méteres agancs-fesztávjával (csak a hímeknél) és enyhén bárgyú megjelenésével egyszerűen elbűvölő (a félreértések elkerülése végett, a rénszarvas északabbra él és sokkal kisebb testű). Nekünk is sikerült megfigyelnünk kettőt egy túra során, egy nőstényt a borjával, persze pont akkor nem vittünk magunkkal fényképezőgépet.

A második héten egy erdei kunyhót béreltünk, bár a kunyhó kifejezés eléggé aluldimenzionált volt, tekintve hogy komplett konyha és egy szauna is volt benne, meg grillsütő a teraszon. Ja és itt lehetett fogni azt a svéd adót amin angolul ment A. egy csomó kedvenc sorozata, mint pl. a Simpsons, a Family Guy meg a Scrubs. Én is jól szórakoztam, de azért néha sikerült továbbra is felfedeznünk a környéket. Egyik nap elautóztunk a Siljan-tóhoz, ennek partján ünneplik állítólag legszebben a midsommar-t, azaz magyarul a szentivánéjt, ami itt nemzeti ünnep is.

A svéd hétköznapokról totál torz képet kaptunk amúgy, mivel az évnek abban az időszakában jártunk ott, amikor össznépi nyári szünet van az országban, azaz minden jóravaló svéd elhúz tóparti piros faházikójába ott tölteni a - sajnos amúgy is túl rövid - nyarat.

Ahhoz képest hogy állítólag magas az alkoholisták és öngyilkosok aránya (hideg, sötét téli hónapok, behavazott magány), az alkohol nagyon drága, állami monopóliumban van az árusítása (kivéve a lättöl, ami kb. 2,5%-os sör), illetve a kocsmakultúra teljes hiánya tapasztalható. Olyan hogy pub, kocsma, ivó egyszerűen nem létezik. Éttermek és kávézók vannak, dehát azokba meg csak inni nem tér be az ember (a svéd).

Aki gyakran vásárol az IKEA-ban, máris otthonosabban érzi magát az országban, úgy láttuk számos várost, falut, tájegységet az itt kapható bútorokról neveztek el. Tehát a Jokkmokk felirat nem egy bútoráruház közelségét sejteti, hanem egy lappföldi város. Amúgy is alig van IKEA áruház, bár ez azzal is magyarázható hogy óriási területen él csupán mintegy 9 millió svéd. Valószínűleg ugyanez a magyarázata a rengeteg önkiszolgáló (értsd: teljesen személyzet nélküli) benzinkútnak és a számos helyütt fellelhető elképesztő csendnek.

Az oxigénmérgezés és a sok zöld szín miatt kissé megviselt szemeink megnyugtatására hazafelé még 2 napot Göteborgban töltöttünk, amely a második legnagyobb város (kb. 400 ezres lakosával) az országban. Fokozatosan visszaedződtünk a civilizációhoz, megcsodáltuk az egyetlen viking hajót ami megmaradt, fel-le flangáltunk a híres bevásárlóutcán, a Kungsportsavenyn és ellátogattunk egy fantasztikus, Jövő Háza-szerű állat-növénypark-múzeumba (Universeum), aki arra jár, ki ne hagyja, nagyra nőtt gyerekeknek különösen élvezetes, minimum félnapos program. Szinte minden része interaktív, kipróbálós, játszós. Elhatároztuk hogy majd egyszer visszamegyünk a pulyákkal is (már ha 1. lesznek, 2. lesz még az életben valaha ennyi pénzünk utazni mint most a gazdasági válság idején dinkán). Vasárnapra esett a városnézős napunk, és szomorúan láttam délelőtt, hogy minden üzlet zárva van. A. is alig bírta palástolni csalódottságát, ördögien röhögve készített rólam számos fotót amint elszontyolodva kirakatok ablakának nyomom orrom hegyét és térdét csapkodva mondogatta, hogy "itt se költesz el pénzt....és itt se....hahaha". Azonban a sors igazságos és a ki nevet a végén elve érvényesült: hamarosan kiderült hogy bizony kinyitnak az üzletek vasárnap is, de csak déltől. Azért visszafogtam magam, csupán egy fekete tüllszoknyát (franc tudja mivel, hova és mikor fogom felvenni, de marha jól néz ki) valamint egy olívás bőrradírt konzumáltam (ezzel álmodtam előző éjjel, hogy kell nekem egy ilyen, erre A. sem tudott mit felhozni ellenérvként).

A legjobbat hagytam a végére, ideje fellebbenteni a fátylat a bejegyzés titokzatos címéről: ha akárhol 10 métert bementünk az erdőbe, végeláthatatlan áfonyabokrok leptek el mindent, telis-tele érett, iszonyú finom áfonyával (már ahol az ukrán és lengyel szedők még nem szüretelték le). Emiatt nem is haladtunk túl gyorsan a kirándulások során, illetve a nap végére mindig lila lett a kezem meg a szám (szerencsére könnyen lejön). Persze a sors svéd fintora, hogy a legnagyobb szemű és legfinomabb áfonya mindig a mocsaras területeken volt, de mondjuk szerintem megérte bokáig besüppedni akkor is. A., bár ő is szereti az áfonyát, kevésbé bírta levetkőzni civilizációs idegenkedését vadon termő mosatlan bogyók fogyasztásával kapcsolatban, valami rókabélféregről mormogott, de ez engem nem nagyon hatott meg. Szerintem ő csak lusta volt lehajolni, vagy derogált neki a tradicionálisan női gyűjtögető életforma, mivel ha szedtem neki pár szemet én, azt persze mindig megette, pedig mondtam neki hogy biztos tele van kórokozókkal.

lakástalálás és túl sok időm van

Eredetileg egy jóval hosszadalmasabb és frusztrálóbb lakáskeresésre rendezkedtem be. De szerencsénk volt, a legutóbbi eresztésből az egyik a miénk lett. Tényleg szerencse, mert elsőként néztük meg (a hirdetés megjelenése után öt perccel hívtam az ingatlanügynököt), meg jó benyomást tettünk a görög tulajdonosokra, és amikor pár nap múlva mentünk aláírni a bérleti szerződést, megtudtuk, hogy jónéhányan állnak sorba, amennyiben mi mégsem írnánk alá. Hát gyorsan aláírtuk, főleg mivel nekem másodjára még sokkal jobban tetszett a lakás. Tágas, világos, minden helyiségen van ablak (a mostani ablaktalan fürdőszobából már elegem van), a konyha majdnem új, és egy saját kis kertünk is lesz és még még még csak azért nem folytatom mert túl jól hangzik (na persze az ára nem). A kilátás pedig, mivel hegyoldalban van, pazar, mögöttünk pedig a szőlőhegyek kezdődnek már. Meg furcsa, mert elsőre úgy maradt meg bennem hogy nagyon élénk barackszínű a fal és ez tarthatatlan, de másodjára megnézve sokkal halványabb volt mint amire emlékeztem, lehet hogy meg is tartjuk ezt a színt, legalábbis részben. Miután lefizettük kifizettük az ügynököt (aki amúgy még megpróbált trükközni és feljebb srófolni a jutalékot, olyan eléggé átlátszó módszerekkel hogy belevette a rezsi egy részét is a jutalék számításába - normál esetben csak a bérleti díj után számítódik - de kötelességünknek éreztük megvédeni saját mohóságától).
Még majd ki kell festenünk, de igazából csak tisztasági festés, pl. a képek nyoma látszódik a falon, szóval nem kell felújítani (olyan lakáshoz is volt szerencsénk, ahol tapétázni is kellett volna, hogy mást ne mondjak).
Három hét múlva költözünk, leboltoltam a költöztetőkkel ezt is, sikeresen le is alkudtam valamennyit.
Most azon izgulunk hogy a mostani lakásba a tulaj találjon októbertől bérlőt, mert ha nem, akkor sajnos még az októberi bérleti díjat ki kell csengetnünk a felmondási idő miatt, pedig már nem is fogunk ittlakni. Sovány vigasz hogy a duplán fizetett bérleti díjak leírhatóak az adóalapból.

Amúgy meg élvezem a semmittevést - bár ez nem is annyira magától értetődő, inkább úgy fogalmaznék, most tanulom élvezni és értékelni a semmittevést. Nem olyan könnyű ám fejben átállni, arra hogy tényleg nincs semmi dolgom, már leszámítva az élettel járó szokványos (bevásárlás) és rendkívüli (költözés) elintéznivalókat, amit eddig én is és az emberek nagy része nyilván továbbra is munka mellett tesz. A szorgoskodás erényének országában ez különösen antiortodox, sőt, majdhogynem antiszociális amit művelek, de persze legális. Ha "újraorientációs kreatív fázisnak" vagy tudatos "sabbat-évnek" bélyegezném, akkor persze mindenki hevesen bólogatna hogy persze, érthető. De mégis, bár a német munkaadók nagy része már lehetőséget biztosít ilyesmire (tehát nem csupán a munkahely végleges elhagyásával érhető el az állapot, mint ahogy én tettem, sőt, nem is feltétlenül jár fizetés nélküli szabadsággal), nagyon kevesen élnek vele. Persze mondhatnám azt is hogy amúgy is kevesen élnek a szó szoros értelmében, a legtöbben agyatlanul vegetálva csupán kitöltik az idejüket, telepakolják nemcsak munka- hanem szabadidejüket is számos trendi (siklóernyőzés) vagy éppen nyárspolgári (almabortermelők heti törzsasztala) pótcselekvéssel, csak el ne kelljen gondolkozni azon, hogy miért is. Ez a n. népre különösen jellemző, míg számos más európai országban jobban tetten érhető egy bizonyos életterv (az emberek tudják miért dolgoznak, mert vagy magát a munkát szeretik, amit végeznek vagy létezik az életükben egy privát, a munka világán kívül eső cél, amiért érdemes dolgozni és élni), addig itt jóval nagyobb arányban vannak a pótcselekvők. A szorgoskodás maga az érték, hogy értelme van-e, az más kérdés. Ezért nagyon sokan nem értik és nem tudnak mit kezdeni az én döntésemmel. Tegnap hívott egy (volt) kolléga, hogy nem bántam-e meg...ha valaki akkor ő aztán mintapéldánya annak amit az előbb leírtam, mindezt ráaádásul már egyszer túlzásba vitte és több hónapos kiégés és betegszabadság lett a vége. Most néhány évvel ezután, saját bevallása szerint, megint efelé tart, de nem változtat. Viszont irigyel engem, ugyanakkor értetlenkedik. Pedig szó sincs arról hogy én mindezt azért tehetem meg, mert 10 évre való megélhetés ellenértéke lapul a számlámon. Ez korántsem így van, tudatosan vállaltuk hogy egy ideig kevesebb bevételünk lesz és módosítjuk a fogyasztásunk szerkezetét. Az eredményt inkább hosszabb távon látjuk, terveim és vágyaim szerint ugyanis közelebb jutok ahhoz hogy egy (számomra) értelmes és élvezhető munkám legyen. Bár bevallom, hogy idealista vagyok, mégsincsenek naiv elképzeléseim, ehhez már láttam eleget. Próbálok az álmok és a realitás között hidat verni, hogy mi lesz belőle és mekkora sikerrel, azt nem tudom, de legalább megpróbálom, és nem járok úgy mint Mézgáné aki egész életében a Hufnágel Pisti által szimbolizált kiaknázatlan lehetőséget siratja.

Mindenesetre jelenleg a létezés és az út a jelszavaim, nem a tevékenység és a cél, lehet hogy autodidakta módon eljutok a nirvánába (vagy a zen-állapotba, tetszés szerint).