szabályok, törvények, nyárspolgárok

Azt hiszem, ebben a témában nem ez lesz az utolsó bejegyzés, vannak dolgok, amin egyszerűen nem lehet napirendre térni itt. Amint a mediterrán lazaságnak is megvan az előnye és a hátulütője is, ugyanígy a német természetnek is. Szeretném leszögezni, hogy mint a megszokott mintákból többszörösen kilógó, az ellentéteket önmagában egyesítő lény (nukleáris erőműhöz hasonló energiákkal megáldott tyúkagyú szárnyas mivoltomra célzok), egyáltalán nem vagyok a klisék barátja, sőt, kéjes örömmel tölt el azok cáfolatainak bizonyítása. Mégis-mégis, hogy-hogy nem, bizony, bizony a németek igenis nagyon is olyanok, mint ahogyan azt a többi nemzet tartja róluk. A továbbiakban ígérek sok-sok egyéni ellenpéldát, ámde most egy kicsit hadd írjak arról, amit már a post címe sejtet. Kezdjük a legkézenfekvőbb jelenséggel. Ha valami kiszámítható, az nagyon kellemes tud lenni. Az élet tervezhetővé válik, nincs kellemetlen meglepetés. Ugyanakkor mérhetetlenül unalmas, az emberben szinte azonnal kialakul egy "történjen-már-valami-hiba-a-mátrixban" - érzés, persze valami pozitív esemény formájában (pl. a szomszéd borzalmas háziasszony formátlan otto-katalógusból rendelt 2 számmal nagyobb, a következő 15 évi hízást nagy önismeretről tanúskodó módon már bekalkulált ruházata helyett egy óvatlan szombat reggelen, most a kép kedvéért kedveskedve nőiesnek nevezett idomain csinos nyári ruhában, fehér alapon piros rózsákkal, piros magassarkú szandálban lejt el a sarki pékségbe) . A legmegdöbbentőbb, hogy ŐK (a német emberek, a továbbiaknak csak a nnép) is tudatában vannak ennek, sőt, tudnak ezen nevetni és akkor már majdhogynem ki is törtek ebből a kliséből.



Az első dolog amivel itt szembesülni lehet, az a törvények, szabályok, szabályozó feliratok töméntelen, átláthatatlan mennyisége. Csak egy adat, amely magáért beszél: a német adórendszer szakirodalma adja a világ adóügyi irodalmának 60%-át. Mindenki állandó rettegésben él attól, hogy valamikor életében, mondjuk néhány hónapon át, nem fizetett be valamilyen adót (természetesen nem szándékosan, hanem tudtán kívül) és egy átlagos, kerti grillezéssel töltött napon (amely szintén le van szabályozva, minden tartományban eltérő módon, pl. a bajorok évente többször is grillezhetnek a szabadban, ellenben itt ahol mi lakunk, Hessen-ben az csupán évente négyszer engedélyezett - a félreértések elkerülése végett, a saját kertben) csönget az adóhivatal.

Amikor vígan számolgattam, hogy itteni, nyugati fizetésemből mennyi marad könyvre, egyébre, még boldog tudatlanságban leledztem afelől, hogy miféle adókat kell majd fizetnem még. Az egyházi adó, amit itt az állam szed be egy sajnálatos történelmi korszak (korántsem egyetlen) maradványaként, messze túlhaladja azt az összeget, amit jószívvel adnék én (de ez egy másik post témája lesz egyszer talán...), ráadásul jobb szeretek ilyen célra valóban adni, és nem havi fix levonást elszenvedni.



Egy másik sokk akkor ért, amikor szembesültem azzal, hogy itt az emberek sokkal többféle biztosítást kötnek, mint nálunk. Végső soron ez is mentalitásbeli különbség, de azért van az egészséges pesszimizmusnak egy határa. Az egyik biztosításom, amelyet ráadásul kötelező volt megkötni, tartalmazza pl. annak a káreseménynek a fedezetét, amely abből keletkezhet, ha idegen kutyákat őrzök, és ezen szerencsétlen állatoknak meggörbül a szőre az őrzés ideje alatt. Hogy mindezeket a dolgokat aztán hogyan bizonyítják, nos, ezt nem tudom, de hivatalnokok óriási apparátusa létezik külön erre specializálódva. Ez egyszerűen egy ilyen ország.



Annak nagyon örülök hogy a nnép már eljutott oda, hogy a hulladékot nemcsak hogy külön gyűjti, hanem utána sem öntik össze, mielőtt a lerakóba kerül. Mindennek ellenére a házunkban működő nemhivatalos szemétrendőrség működése eléggé elborzasztott: A., aki ráadásul maga is a nnép szerves része, bár aki ismeri...na de ez megint más téma (apropó szerves - tudtátok hogy a főtt tojás héja nem szerves hulladék ellentétben a nyersével? én nem, de most már tudom ezt is), az első hétvégék egyikén levitte az ezekben a hetekben a háztartásunkban nagy mennyiségben keletkező csomagolóanyag-hulladékot, és botor módon, mivel csak két keze van, előbb a papír-csomagot rátette egy másik rendeltetésű kukára hogy előbb a műanyagokat kidobja az erre a célre tartott sárga kukába. Ebben a szent pillanatban a kukatároló feletti balkonról rászólt az egyik szomszéd, hogy az bizony nem oda való. A. enyhén big brother-érzettel közölte vele, hogy tudja, csak ideiglenesen tette oda. Szóval, itt rendnek kell lenni, és bizony nekünk nagyon furcsa lehet, de itt teljesen normális hogy az emberek rászólnak egymásra. A sokat átkozott magyar "dögöljön meg a szomszéd tehene is"-mentalitás itteni megfelelője a "szomszéd tehenének se legyen jobb mint ez enyémnek". Az emberek tehát rászólnak egymásra, és nem azért, mert őket, éppen személy szerint zavarja a másik viselkedése, hanem egyszerűen, kötelességüknek érzik gyengéd udvariassággal figyelmeztetni a normák útjáról letérő honfitársaikat arra. Az, hogy kollektíve ennyire rettegnek a másság sok formájától, az átlagostól és megszokottól való eltéréstől, ugyanakkor viszont mindannyian próbálnak nagyon egyéni, eredeti életmódot és hobbikat űzni, ahhoz vezet, hogy egész elővárosok vannak tele önmegvalósító, trendi nyárspolgárokkal (megmosolyogtató és igazán szeretetreméltő, hogy mindezt észre sem veszik, hogy a legutóbbi, iszonyú egyéni, kiteszörffel egybekötött klubnyaralásukon a szomszéd szobában a szomszéd lakott).