deutsche autobahn

Amióta a jogsim megszerzését követően újra vezetek autót, mondjuk úgy kb. négy éve, volt alkalmam felmérni néhány európai ország vezetési kultúráját, Romániától Írországig. Ez pont az a kettő, ahol a leghorrorisztikusabb volt vezetni, de ez nem illene ebbe a blogba, ezért inkább a német vezetésről és az autópályákról írok. Németország az az ország, ahol van kb. többszáz (na jó, majdnem) különböző autópálya, amelyek - legalábbis személyautók számára - MÉG ingyenesek (bújtatott felhívás, hogy addig látogassatok el hozzánk, amíg ingyér van legalább ez). Az ingyenes persze hülyeség, az állam beszedi az üzemeltetés költségeit a különféle fincsi adók formájában. Nem is nagyon lehet úgy menni valahova, hogy ne legyen az útszakaszban autópálya, jajdejó. Állandóan összekeverem őket, dehát nem csoda, mert - micsoda elképzelhetetlen fényűzés - akár több is van párhuzamosan, bizonyos területeken. A harmadik érdekesség, hogy viszonylag sok szakaszon nincsen semmiféle sebességkorlát. Ehhez hozzájön negyedik tényként, hogy szabad inni 1-2 pohárkával vezetés előtt (ez utóbbit én a német söripari lobbi ármányának tartom és egyáltalán nem értek egyet vele, minden baleseti statisztika ellene szól).

Van egy olyan szólás: "geht mir vierspurig am Arsch vorbei", amely azt jelenti, hogy "szarok rá" (bocsánat: "nem érdekel"), de szó szerint lefordítva: "négysávosan húz el a seggem mellett", tehát láthatjuk, hogy az autópályáknak kulturális szerepe is van, gazdagítják az ország nyelvét.

Az elején nagyon nem szerettem autópályára menni, mert ahhoz hozzá kell szokni, hogy a belső sávban nem ritka a 220-al közlekedő autós, és én amúgy is hajlok az enyhe pánikra ha valakit közelíteni látok a visszapillantó tükörben. Egy ideig tehát maradtam a lassabb sávokban. Egy ideje viszont (pontosabban azóta, amikor mintegy 500 km-t kellett levezetnem egyedül az országon belül, és mivel hazafelé tartottam, siettem) levetkőztem ezt a félelmet és most már simán hasítok 180-nal ahol lehet. Itt egyébként jobban rá lehet hagyatkozni a többi közlekedőre, tehát hogy úgy fog reagálni a másik sofőr ahogyan azt a szabályok megkívánják és ahogyan az megfelel várakozásainknak. Ez persze csupán a német sofőrökre igaz. Ahogy egy kedves magyar kollégám fogalmazott, speciel az éjszakai vezetés kapcsán: a német autópálya olyan mint egy videojáték, amelyben a legnagyobb kihívás a más vezetési kultúrájú országokból való (figyelitek, asszem pályát tévesztettem, és diplomata már ugyan nem leszek, de diplomatafeleség talán) kamionok kerülgetése.

Külön szót érdemelnek az általában benzinkúttal egybekötött Rasthof-ok (pihenőhely), illetve ha nem közvetlenül az autópálya mellett van, akkor ennek neve Autohof. Itt általában nagyon kulturáltan lehet enni, inni, a vécéhasználat díját többnyire le lehet vonni a fogyasztásból. Ahol nem ez a rendszer van, ott továbbra is a jól bevált, kis fehér porcelántányérkás módszer van, ahol 20-50 centet szokás otthagyni. Buszsofőrök ezeken a helyeken ingyen ehetnek, mégiscsak hoztak magukkal egy horda fizető kuncsaftot.

Nem szeretik ha ezt említjük, de a német autópályák tetemes része bizony a Harmadik Birodalom műve, bizonyos keleti szakaszokon azóta sem újították fel (kis túlzás). Olyannyira neuralgikus pont ez, hogy aki nyilvánosan úgy beszél erről mint a náci kor pozitív vívmányáról, az egyből eltűnik képernyőről, rádióból stb. (a németek sajátos történelem-feldolgozási-képtelensége külön blog témája lehetne, ez a téma bizony mai fiatalok körében is heves érzelmeket vált ki) . Külön érdekesség ezek közül a Berlin déli határában lévő egyik autópálya, amely egy volt autóversenypálya, a legendás Avus egy szakaszát is magában foglalja, a düledező régi lelátók még ott állnak az út szélén.