mainhattani múzeumok éjszakája

Hétvégén, mivel kivételesen egyedül voltam (mivel A. a Sierra Nevadán ázott szét ezerméteres magasságban argentin barátaival), meglátogatott S. barátnőm, Berlinből, akit 5 éves korom óta ismerek. 8 éves korunkban az igazi világban szem elől tévesztve egymást, végül 20 év szünettel a virtuális világban találtunk újra egymásra (megnyugtató érzés hogy ilyen biztos ízlésem van barátság terén). Véletlenül pont most volt Frankfurtban a múzeumok éjszakája, este héttől hajnali kettőig nyitották meg kapuikat. Remekül szórakoztunk, ebből mit sem vont le, hogy kb. ugyanannyi időt töltöttünk az ingyenes (a jegy árában bennefoglalt) buszjáratokon mint a kiállítótermekben. Először is jegyet kellett szereznünk, ezért bepréselődtünk a történeti múzeum előtti sorba, utána meg átverekedtük magunkat valami előadáson, ami baromira nem érdekelt minket, mert kizárólag a női mosdó miatt tértünk be ebbe a múzeumba. Miután vissza is átvágtunk a tömegen, fellélegeztünk kissé. Eldöntöttük hogy nem döntünk el semmit, hanem felülünk a pink színnel jelölt buszjáratra, ahol tetszik, leszállunk és betérünk az aktuális megálló közelében lévő kultúrobjektumba. Első spontán választásunk a Struwwelpeter-múzeumra esett (magyarul: Borzas Peti). Egy 19. századi kultfiguráról van szó, aki egy nagyon rossz gyerek ezért őt és szintén "rossz" pajtásait számos szörnyű büntetés éri. Heinrich Hoffmann gyermekkönyve mai szemmel még sokkal horrorisztikusabb mint például a Grimm-mesék, hiszen itt a gyerekek olyan tettekért bűnhődnek akár halállal, vagy ujjak levágásával, mint a tűzzel való játék vagy az ujjszopás. Pedagógiai szempontból tehát erősen vitatható, de a maga korában az akkori nevelési elvekhez jól illeszkedve rendkívüli karriert futott be, számos nyelvre lefordították, rengeteg más gyermekkönyvet és egyéb irodalmi művet inspirált. A mai napig akár politikai karikatúrák merítenek a témából, nem is beszélve a "Struwwelpeter" márkájú gyereksamponról. Szórakoztató kis múzeum ez, de szerintem felnőtteknek sokkal érdekesebb, ez már csak így van a mesékkel.

Az ezután következő állomás nem is lehetett volna kontrasztosabb: a Neue Börse (az új tőzsde) épületében jártunk, ami ugyan nem múzeum hanem nagyon is valóságos ügyletek helyszíne, a DAX hajtja itt álomra fejét nap mint nap (bár a pénzügyi ügyletek reálfedezetét most hagyjuk). Itt fotókiállítás és jazzkoncert volt a program. A fotók egy része fiatal lányokról készült portrésorozat volt. A lányokról évente egy-egy kép készült több éven keresztül, és amint megtudtuk a kiállítást éppen borzasztó zavarosan magyarázó vénembertől, arról szól, hogy a lányok felcseperedvén évről-évre idomulnak megjelenésükben a társadalom elvárásaihoz. Egymásra néztünk S.-vel: majd a vén trotty elmagyarázza nekünk hogy mekkora nyomás van a nőkön manapság, na nee, kösz, passz. Inkább elmentünk vicces fotókat készíttetni magunkról, olyan fílingje volt mint egy nyáréjszakán egy idegen városban haverokkal bepréselődni egy aluljáróban a fotóautomatába hülye arcokat vágva. Az eredmény fentebb.

Ezt követően különböző okból ugyan, de mindketten nagyon elálmosodtunk. Azért még összeszedtük magunkat és betértünk a Majna másik partján a Museum der Weltkulturen épületébe (Világkultúrák múzeuma), miután sajnos egy trampolinos ugróbemutatónak (vagy hogy nevezik ezt?) már csak az utolsó ugrására értünk oda. Csak egy időszakos tárlatot néztünk meg, egy örmény fényképész apa és fia képeit, amelyeket Iránban az 1880-as évektől kezdve (!) készítettek, ott élő emberekről. Nem is tudom, szerintem olyan ritkán lát az ember ennyire régi képeket, különösen egy ennyire távoli kultúrából, nagyon érdekes volt, az ásítozás igazán nem a képek miatt volt. Utána majdnem elcsábultam, és vettem perecet, de aztán mégse. Frankfurtban van egy olyan helyi szokás, hogy este 10 után friss péksüteménnyel járják végig árusok a szórakozóhelyeket, kocsmákat, hasonlóan mint a rózsaárus lánykák, csak jóval nagyobb sikerrel, nesze neked egészséges táplálkozás.

Ezután úgy döntöttünk hogy 3 múzeum egész jó arány a 43-ból, hagyjunk valamit a jövő évi rendezvényre is. S. megállapította hogy egész kellemes hely Frankfurt, hát ahhoz képest hogy Berlinben (ó..) él és azt vallja, hogy onnan minek elutazni máshová N.országban (igaza van), ez nem kis eredmény.

jó dolgok itt

Régóta tartozom ezzel az írással választott otthonomnak. A sok fikázás és fanyalgás után megpróbáltam összeszedni, miért is szeretek itt lenni, mi az ami tetszik és ami miatt még huzamosabb ideig itt is szeretnék maradni.
Érdekes dolog ám más országba költözni, egyáltalán nem hasonlítható turistás élményekhez. Bizonyos szempontból alábecsültem ezt a változást, azt hittem, könnyebb lesz, hiszen beszélem a nyelvet, munkám van, igazán nem tipikus bevándorló munkásként érkeztem ide. Ráadásul a n. népet is azt gondoltam, elég jól ismerem már. Így utólag visszagondolva az első időszakra, tulajdonképpen egy óriási dac volt bennem mindennel kapcsolatban ami tipikus n. Mindent és mindenkit utáltam. (Én MAGYAR vagyok. Én MÁS vagyok. Én JOBB vagyok.) Persze, ezek gyermeteg önvédelmi túlreagálások, illetve az identitáskeresés és -megőrzés módjainak próbálgatásai voltak. De közben nem állítanám hogy nem voltam nyitott, csak valahogy nehezebb volt mint gondoltam. Mostanra egészen jól kialakultak a dolgok, lenyugodtam, és jó viszonyban vagyok az országgal, amely befogadott, mert:

- tetszik hogy sokmindent kívülállóként szemlélhetek, nem kell érzelmileg belebonyolódnom politikai és társadalmi jelenségekbe, ha nem akarom
- tetszik hogy kifigurázhatom őket, hiszen én nem közülük való vagyok
- tetszik hogy az, hogy nem vagyok n., sokmindenre jó kifogás, ha valamit másképp teszek, nem kell MAGYARázkodnom
- tetszik hogy rejtőzhetek is ha akarok, bizonyos szituációkban nem kell rögtön felfedni hogy nem vagyok n.
- tetszik hogy távolról szemlélhetem egy kicsit a saját országomat, aminek köszönhetően sokminden relativizálódott és sokmindenre rájöttem
- tetszik hogy rengeteg a rendezett, tiszta település
- tetszik hogy a sarki közértben is óriási a kínálat, jó minőségű és különlegesebb dolgokból is
- tetszik hogy sokkal erősebbek a jogaim munkavállalóként
- tetszik hogy egyáltalán, nagyobb az esély a jogok érvényesítésére
- tetszik hogy pár hónap lappangási idő után azért a n. kollégák, ismerősök is nyitnak az ember felé - már meg is lepődnék ha egy új ismerős azonnal elhívna sörözni:)
- tetszik hogy minden ellenkező híresztelés ellenére, a n.-ek nagy része igenis nyitott és befogadó (persze főleg ha a befogadott is alkalmazkodik)
- tetszik hogy rengeteg olyan életvezetési modellt látok amiket azelőtt soha (az egyik ilyen példa: idősebb egyedülálló emberek lakóközösséget alkotva összeköltöznek, segítve egymást, vagy akár kiegészülve fiatalabb lakótársakkal)
- tetszik hogy csak úgy átugorhatunk Elzászba
- tetszik hogy izgalmas dolog egy n. férjjel Mo-on élni majd átköltözni az ő országába, vagyis majdnem szerepet cserélni
- tetszik hogy rengeteg gyönyörű helyet fedezünk fel a természetben itt akár 50 km-es körzetben
- tetszik hogy rengeteg a bicikliút és hogy itt ez egy egyenjogú közlekedési eszköz, nem kell magam mozgó matricának érezni
- tetszik hogy annyiféle nyelvjárást beszélnek, ez kívülről néha nagyon vicces

Egy szó mint száz, kitágult a látóköröm rendesen, talán közelebb kerültem eme sokszínű nép és ország (na mondjuk előtte se hittem azt, hogy N.ország = sörfesztivál és bőrnadrág) megismeréséhez és megértéséhez, rengeteget tanultam arról hogy mit jelent és mit nem jelent magyarnak lenni (ez persze egyéni, én nem járok itt néptáncestekre és gulyásfőző partikra ahhoz hogy őrizzem az identitásom).

álláskeresés n. országban - II.

Meglepő fordulatot hozott n. álláskeresésem. Kaptam egy ajánlatot! De nem ez a fordulat, ez végülis a befektetett energiának köszönhetően várható volt....hanem:
1. Több mint öt év után az én és a hárombetűs cég (Sok Alattomos Program) útjai szétválnak, közös megegyezéssel .
2. Már csak július végéig kell dolgoznom! Agyő military!
3. Nem megyek új munkahelyre.
4. Mégsem fogok unatkozni.
Hogy mit is fogok csinálni akkor pontosan, arról majd beszámolok, nagyon izgalmas lesz az biztos, és merőben más mint amivel eddig foglalkoztam. Annyit elárulok, hogy adózással és szociális juttatásokkal kapcsolatos, vagyis a jövő adófizető nemzedékével próbáljuk majd maximalizálni a N. országban (még) bezsebelhető állami pénzeket legális kartellt képezve. Közben pedig még tanulni is fogok, az élet iskoláján kívül még iskolapadban is, majd erről is írok még. Amikor lassan 8 évvel ezelőtt (uramisten) befeztem az egyetemet, szörnyülködve figyeltem azon - szerintem tökéletesen feleslegesen - erőlködő társaimat akik azonnal folytatták tanulmányaikat (néhányan közülük azóta sem dolgoztak egy napot sem...), hogy egy második, harmadik diplomát szerezzenek, ki tudja, kinek-minek akarván megfelelni. Én akkor azt gondoltam, hogy a tanulásnál a munka csak jobb lehet, utáltam a vizsgázást és azt, hogy elvileg nem volt szabadidő. A munkában, úgy képzeltem, az ember kezéből estefelé kiszámítható időben kihullik a kalapács (na jó, a billentyűzet), majd másnap reggelig lelke és szelleme gondtalan és könnyű, nincs ott az állandó "most is tanulni kéne" mumusa a háttérben, folyamatos lelkiismeretfurdalást okozva. Enyhén szólva nem tartoztam soha azok közé, akik - mint pl. egyetemi kedves barátom, Á. - már novemberre megtanulták az összes anyagot az őszi félévben. Ha tudtam volna azt amit ma, amikor átléptem az alma mater küszöbét és búcsúzóul meghúzkodtam Marx bácsi bronzszakállát, nos...akkor is mindent ugyanígy tennék:) Nem bántam meg hogy alig 24 évesen elkezdtem dolgozni. A kalapácsos gondolat hol igaznak bizonyult, de sok időszakban bizony nem, elég nyomasztó dolog pl. szoftverprogramok képernyőivel álmodni.
A bűvös hetedik évvel azonban lehet valami, ugyanis tavaly kezdett el bennem motoszkálni a gondolat, hogy így, hét év után, valami mást kéne csinálni, valamit, amit jobban szeretnék, valamit, aminek nem az az egyetlen társadalmi haszna hogy nő a bankszámlám és ez visszatart különböző fehérgalléros gazdasági bűntények elkövetésétől. De hiába lennék én szívesen virágkötő avagy pék, amikor sajnos az egyetlen dolog amihez értek (de ahhoz, mondjuk, nem is olyan rosszul, bár ez ennyi rápazarolt idő után a minimum) - egy szoftvercég termékének egy szeletkéje, amiről ráadásul mint arról több alkalommal meggyőződhettem, nemigen cseveghetek a fodrászommal. Az egyetlen kiút ebből a dilemmából: valami újat kell tanulnom! Ahogy ízlelgettem a gondolatot, egészen megtetszett. De mit? Természetemnél fogva vonzódom a nagyon magasan specializált, különleges dolgokhoz, valószínűleg azért, mert irtózom a középszerűségtől. Valamint olyan dolognak kell lennie, amibe van esélyem még majd harmincöt évesen is kezdőként belevágni, megtanulni nagyon jól és persze - hogyan is adhatnám alább - a legjobbnak lenni. Ötletben nincs hiány, az elmúlt hónapokban a jógaoktatótól a tolmácsig sokminden eszembe jutott, majd szép sorban mindről ismét lebeszéltem magam, nem kishitűségből hanem mert - van realitásérzékem. Vagy ez a kettő ugyanaz? Lehet....azóta is vannak újabb ötleteim, és van egy nagy álmom is, de talán ti, akik kicsit is ismertek, tudtok segíteni. Mivel foglalkozzon egy harmincon túli atomcsirke? Porszívóügynökségek kíméljenek!

Land of the Hilfspolizisten

Van ennek az országnak egy jelensége, amely voltaképp egyszerre áldás és átok: a segédrendőrség. Hogyan is hihetnénk, hogy egy nyolcvanmilliós országban egy harmincezer fős rendőrség képes rendet teremteni (most tekintsünk el az egyéb szervektől)??? Ugyan már! Létezik egy jóval nagyobb, láthatatlan, egyenruhát nem viselő (az Otto-katalógusos ruhák nem azok) hálózat, melynek keze mindenhová elér. A tagság önkéntes, hajlamosító tényezők: kockaagy, magas seggfejfaktor, jól fejlett polgári öntudat (az NDK-ban különösen elvetemült részük a Stasi-ba tömörült). A hétköznapi élet számos szituációjában találkozhatunk velük, a minap például a gőzfürdőben. Arról már nem is írok inkább, hogy ebben az országban kötelező meztelenül menni a szaunába, bár eddig pontosan még senki nem tudta megmagyarázni hogy ez mitől higiénikusabb. Mindegy, ezen már túlvagyok, amikor pár évvel ezelőtt életemben először kuporogtam E. kolléganőmmel húsz ádámkosztümös n. pasi társaságában egy üzleti út kapcsán útba ejtett szálloda alagsorában a szaunában, és akaratlanul megszemlélhettem a hímnem elsődleges nemi jellegzetességeinek változatos előfordulásait, levetkeztem ezzel kapcsolatban minden gátlást. Tehát, ennek megfelelőlen a gőzfürdőbe is csak így lehet bemenni, ám én mindig magammal viszek egy törölközőt amire leülök, nem szeretnék a vizuális fertőzésen kívül mást is elkapni. Szerencsémre egyedül üldögéltem bent már vagy 2 perce, amikor is utánam jött egy középkorú hölgy, és felfedve addig titkos megbízatását, közölte, hogy a gőzbe nem szokás törölközőt bevinni, mert vizes lesz. Amikor nem tágított, és másodjára kellett kedvesen, de határozottan a tudtára adnom, hogy köszönöm, de ez engem nem zavar (kit érdekel, hogy a szálloda által kölcsönzött - vagy a saját - törölköző vizes lesz? a tárgyak nem arra valók, hogy használjuk őket?), akkor zavart mosollyal távozott, ámde azt hiszem nekem sikerült őt jobban meglepnem az akció során. Utána egy darabig eltűnödtem ezen. Lehet hogy egy megatrendi környezetvédő volt, aki aggódik a feleslegesen elpazarolt energiáért a törölköző kapcsán? Vajon eddigi élete során mindenki, akit rendreutasított hasonló horderejű ügyekben, megszégyenülten kirántotta a segge alól a törölközőt (képletesen), majd beilleszkedett a nagy n. rendbe? Valószínűsíthető, hogy nagyrészt igen.
Egy-két segédrendőr persze nem nagyon állja meg, hogy az anyaországra korlátozza széleskörű íratlan társadalmi konszenzuson alapuló tevékenységét. A külföldön nyaraló n. jelenségről már írtam, most azonban nemrég egy sokkal döbbenetesebb dolog történt. Szegény A., agysejtjeinek prostituálása során kénytelen nagyon sok időt tölteni Andalúziában, ahol az emberiség napos oldalon élő egy csoportja még tudja hogyan kell élni, és munkanapokon is délutén kettőtől négyig sziesztáznak. Attól eltekintve hogy így este tovább dolgoznak, nagyon jó dolog ez. Sokan hazamennek, a családjukkal ebédelni, A. pedig simán rászokott hogy a két óra kisebb részét evéssel, a nagyobb részét alvással töltse. Namost azonban, mivel a cég ahol dolgozik, nemzetközileg operál, a n. anyavállalatből egy különösen szimpatikus kolléga teljesen komolyan felvetette, hogy a sziesztát kérem, meg kell szüntetni. Az nem állapot, hogy a n. kollégák az említett idősávban senkit nem tudnak elérni a spanyol irodában. Nem minősítem az illető interkulturális érzékenységének színvonalát, és alighanem - remélem - ez az akció már szinte néhány más segédrendőr méltatlankodását is kiváltaná.
Ugyanakkor, azzal kezdtem az írást hogy ez áldás is. Az emberek ugyanis úgy születnek hogy a demarkációs vonalat figyelembe nem véve mindenhova odasz*rnak, illetve este tíz után is üvöltenek. Az emberek nagy része ezt szívesen folytatná élete végéig, azonban bizonyos társadalmi normák ezeket nagyrészt sikeresen olyan mederbe terelik, hogy kellemesebb lesz együttélni velük. Ne moralizáljunk azon, hogy valaki "magától" jó-e vagy azért mert a szomszédok figyelik, tökmindegy, örüljünk neki hogy működik, N. országban valami miatt különösen jól.

nem csak német kultúra

Most kissé elkalandozom témablogom bevált céltábláitól és összegyűjöttem egy csokorba, hogy mely kulturális fogyasztási cikkek inspirálják mostanában az atomcsirkét. Vigyázat, a csokor színes és összetett, a közös nevező én vagyok. Illetve van mégegy közös dolog, várom az ötleteket kommentben.

1. Peter Fox: Stadtaffe (Városi majom)
A német Seeed egyik frontemberének szólóalbuma zseniális, mind a szövegeket, mind a zenei stílust illetően (pop-hiphop-reggae-dancehall nagyzenekari aláfestéssel), egyetlen negatívum, hogy sajnos minden egyes hallgatása csak növeli bennem a Berlin iránti vágyat, különösen a "Schwarz zu Blau" című szám (kb: Feketéből kék), ami az átbulizott berlini éjszaka utáni hazatérés hangulatát hihetetlen jól megragadja, tágabb értelemben pedig az urbánus lét embertelenségét poétikus köntösbe burkolva, felér egy a város iránti szerelmi vallomással. Íme, a videjó:



2. Guns N' Roses: Chinese Democracy

Axl 15 év után összeszedte magát annyira, hogy kiadott egy új lemezt, sajnos rajta kívűl már csak egyetlen eredeti taggal a bandában. De amit 14 évesen (és utána is) szerettem, ez engem egyszerűen csak elfogultsággal tölt el, a sok kritika ellenére szerintem ez egy nagyon jó kis album lett. Aki szereti az Axl-ra jellemző szókimondást, dekadenciát és nyávogást, annak ez is tetszik, még ha a Use Your Illusion duplaalbumot nem is éri utol. Engem még az sem tántorított el a rajongástól hogy 2006-os budapesti koncertjükön mintegy 4 óra késéssel jelentek meg a színpadon. Most éppen a következő számot szeretem nagyon, a szövege miatt is (sajnos hivatalos videó még nincs, így meg kell elégedni az album képével):



3. Dave Eggers: Az elveszett fiú
Ez nem zene, hanem egy könyv, a csirkének nem csak a füle nagy hanem olvasni is igen szeret. Manapság nehéz a tyúxarból kiválogatni az értékes magvakat, de én igyekszem azért.
A könyv igaz történet, egy szudáni menekült fiú hányattatott életét meséli el. A személyes sorson kívül az igazán érdekes, hogy közelebb visz Afrika megértéséhez és betekintést nyerhetünk a nemzetközi segélyszervezetek működési mechanizmusába. Miután elolvastam a könyvet, kevésbé gondolom hogy egy összeg adományozásával valóban segíthetek. De nem kell mindenkinek elmennie hónapokra menekülttáborba önkéntes segítőnek sem. Éppen elég, ha ott, ahol élünk, emberként kezeljük őket, és segítünk nekik beilleszkedni.

4. Gran Torino
A legjobb film az utolsó hónapokból amit láttam moziban. Eredetileg nem is volt túl sok kedvem hozzá, de mivel A. fanatikus Clint Eastwood rajongó, nem sok esélyem volt elkerülni. A filmet a most 78 éves ikon rendezte és egyben főszereplője is. Hihetetlen hogy azért nem kapott Oscar-t mivel már 60 évesen úgyis életmű-Oscart kapott. Pedig simán megérdemelte volna. Clint Eastwood messze kinőtte már a westernt, de ebben a filmben mégis újra felfegyverkezett magányos hőst alakít, még ha másfajtát is. Egy detroiti lepukkant külvárosban járunk napjainkban. Itt él az öreg és megkeseredett Walt Kowalski, lengyel bevándorlók fia, koreai veterán, akinek egyetlen kincse a Ford Gran Torino, amibe 72-ben maga épített bele egy alkatrészt a futószalagon a gyárban. Felesége elvesztése után rádöbben hogy egyedül maradt: fiai utálják (ez kölcsönös), szomszédai koreaiak, akiket mocsári patkányoknak nevez, bandaháborúk uralják az utcát. Miután a szomszéd koreai srác megpróbálja sikertelenül elkötni a járgányt, különös barátság veszi kezdetét... A sztori kiváló, van mondanivalója is bőven, azonban már csupán a főhös cinikus, gonosz, politikailag inkorrekt beszólásai miatt érdemes megnézni. Egy dráma, amit végig lehet röhögni. A zenéjét is szeretném megszerezni, Jamie Cullum azonos című száma gyönyörű. Ezt ágyaztam be tehát, mivel szerintem a trailer valahogy nem adja vissza a hangulatot, és a legjobb mondások sincsenek benne:

+ 1. Boris Vian: Tajtékos napok
Szintén könyv, és azért pluszegy, mert ez igazán nem új mű, magam is másodszorra olvastam nemrég, ráadásul n. nyelven, de az író, aki a szürreális, kissé polgárpukkasztó irodalom zsenije, ezzel a regénnyel egyszerűen tökéleteset alkotott. Kevés olyan könyv van, amely a szépséget, a humort és a cinikus brutalitást ilyen irodalmi színvonalon tömöríti magába, a világ egyik legszebb és legtragikusabb szerelmes regényét alkotva. Mégsem lesz tőle szomorú aki olvassa. Akik a mai világban már elfelejtették vagy sosem tudták, milyen a tiszta szerelem, azoknak különösen ajánlom. Gasztromániásoknak is csemege lehet, az egyik mellékszereplő, a hobbifilozófus szakács Nicholas alkotásai leírva is fenomenálisak. Itt található egy bővebb leírás a történetről.

a németek és az adózási morál

Nem tudom, hogy van-e összefüggés a n. adózási morál és aközött, hogy a német Steuer szó nem csak adót jelent, hanem igeként kormányzást, vezérlést is. Kicsit továbbvive ezt a gondolatmenetet, az adó, emit megfizetünk, egyrészt bár rövidtávon lemondással jár, hosszabb távon azonban (hozzáteszem: amennyiben bízhatunk a mindenkori hatalomban) kapunk is valamit cserébe az államtól. A németek 4 okból fizetik be az adót: 1. mert ez a szabály 2. félnek a büntetéstől 3. belátják hogy ez hosszú távon szükséges 4. kapnak is érte szolgáltatásokat az államtól. A sorrend szándékos, hiszen ők sem szentek, sőt.

Most persze arról nem akarok írni, hogy a német Postbank exvezére, Zumwinkel úr hánymillió eurót csalt le az adóból azáltal hogy vagyonának jelentős részét luxemburgi számlákon tartotta és nem vallotta be N.országban, mert ez itt fel lett tárva, és meg lett büntetve. Adócsalók mindenhol vannak, itt is, azonban nem a kisemberre jellemző és nem tömeges jelenség.

Lássuk a 3-as és 4-es okot. A németek sokat várnak el az államtól, például most éppen azt hogy mentse meg az Opel-t, vagy mondjuk megfelelő szociális rendszer és infrastruktúra működtetését, stb. Ezt az állam többé-kevésbé jól meg is valósítja, legalábbis viszonylag elégedettek lehetnek az emberek azzal amit kapnak (személyes véleményem szerint túl sokat is, ami már kontraproduktívan hat az egyéni sorsirányítás ösztönzése szempontjából...de ez egy másik téma). Valahogy mindenkinek természetes itt az a gondolatmenet, hogy ha adót fizet akkor azért cserébe várhat is dolgokat és kap is. Persze na nehogy azt higgyük hogy itt nem fogcsikorgatva és sűrű jajgatás közepette történik az adózás, de a németek mindig is híresek voltak az ún "jammern auf hohem Niveau"-ról (kb: siránkozás magas színvonalon), tehát ez nem mérvadó, és mint írtam, igazából nem esnek kísértésbe hogy ne fizessék be:)

N. országban a polgárok nagy része tehát igenis bevallja és befizeti az adókat, és ha nem, az sokszor abból adódik hogy annyira bonyolult a szabályzat hogy valamit rosszul számolnak ki, vagy elfelejtenek. Természetesen a szabályok keretein belül mindent elkövetnek hogy a lehető legkevesebbet kelljen fizetniük, de ismétlem, megadják a császárnak ami a császáré (hogy Istennek megadják-e ami őt illeti, az egy más téma, bár kifejezettem pikáns hogy ebben az országban Európában majdnem egyedülálló módon - a másik Ausztria - az egyházi adót is az állam szedi be közvetlenül a dolgozók béréből vonva - ismét a Harmadik Birodalom egyik maradványa köszön vissza, nesze neked szekularizáció!).

Ezzel szemben a magyar átlagpolgár adózási morálja, mondjuk ki, valamivel a béka segge alatt található, de mielőtt az a vád érne hogy igazságtalan vagyok, tegyük hozzá, hogy ennek biztosan sok oka van, többek között az adóért cserébe várható javakba vetett csekély bizalom. Mo-on teljesen normális, hogy tömegesen minimálbérre bejelentve foglalkoztatják a dolgozókat (ez nem a dolgozó hibája, hanem a cégeké, amelyeknél azonban ismét csak emberek a döntéshozók, és ha ebbe nem egyezne bele minden alkalmazott azonnal mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, kéz kezet mos alapon, akkor ez sem lenne ekkora mértékben elterjedve), illetve hogy nem divat a nehezen leellenőrizhető bevételek utáni adó befizetése sem. Nemrég volt egy érdekes élményem ami a különbséget jól érzékelteti. A tavalyi évben jöttünk ide N.orszégba, tehát arra az évre még tisztázni kell hogy melyik országban mennyi adót kell fizetni. Erre most nem térek ki, hogy ez milyen bonyolult, valószínűleg ezért is van hogy a cégem révén egy nagy adótanácsadó cég gondjaira lettem bízva hogy majd ők elkészítik a magyar és a német bevallást is. Ez úgy zajlik hogy a magyar bevallást a cég magyar részlege készíti, tehát ott van egy kontaktom, a n. bevallást pedig ugyanazon cégnek egy n. munkatársa. Ők persze egymással is egyeztetnek, remélem...

Ahhoz képest, hogy segítenek, már csupán azzal számtalan órát eltöltöttem hogy összeszedjem nekik az összes adatot. Ennyi erővel már lassan magát a bevallást is megcsinálhatnám én, de mindegy. Namost, amit el akarok mesélni, az tényleg jó lecke a két ország közötti hozzáállásbeli különbségről. Arról volt szó, hogy ki van adva a lakásunk és az ebből származó bevétel adóköteles. Attól függetlenül, hogy nem sok olyan embert ismerek aki bevallja, azért én úgy döntöttem, hogy ha már elhúztam otthonról, ez a minimum amivel hozzájárulhatok az ország jólétéhez (Tényleg így gondolom, bár nem volt ez mindig így, dehát az ember változik. Bevallom, hogy ha ez az összeg most ennivalóra vagy más alapvető szükségleteimre kéne, akkor lehet hogy meggondolnám, anno diákként én is bevállaltam mindenféle alkalmi munkát számla nélkül, szóval messze nem vagyok egy adózószent). Namost, volt a magyar és a n. adótanácsadómmal is egy-egy telefonbeszélgetésem és míg a német részről fel sem merült ilyesmi, a magyar megkérdezte (hivatalos adótanácsadó!) hogy tényleg be akarom-e vallani. Persze adtam a hülyét, visszakérdeztem, hogy mi az hogy eldönthetem, ez egy kötelező szabály, nem? Vagy a törvények tényleg csak javaslatok, csakúgy mint a közlekedésben a piros lámpa? Vagy már én is kezdek úgy gondolkodni mint egy igazi n.? Vagy ennek semmi köze a nemzetiséghez? Ha elegen vagyunk akik szerint nyom a latban hogy egyetlen darab szemetet se dobjunk az utcára (mondván mit számít az az egyetlen kis darab szemét) mert felfogjuk hogy ha mindenki így gondolkodik akkor súlyos problémával állhatunk szemben, nos, ha majd elegen leszünk, akkor vajon javul-e a jólét, esetleg könnyebben veszi az ország a pénzügyi-gazdasági válságokat? Könnyű a vezetőket szidni, és nyilván meg is érdemlik a kritikát bőven, de vajon hajlandóak vagyunk-e vállalni a felelősséget egyénenként? Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Majd jobb lesz a helyzet és akkor fizetünk adót, vagy előbb befizetjük az adót (és ezzel párhuzamosan nem lopunkcsalunkhazudunklehúzunksimliskedünkkorrumpálódunk) és attól is nőhet a jólét?

álláskeresés n.országban

Januárban kezdtem komolyabban neki, március vége felé már érik a tapasztalati anyag egy beszámoló irányába. Ami különleges a mostani álláskeresésemben, az két dolog: először keresek Mo-on kívül, illetve hogy célom nem a karrier- vagy pénzbeli ugrás (ha tudnák, hogy épp ellenkezőleg, már-már Amerikai szépség-módra keresek, a felelősség- és ezzel együtt stresszminimalizálás jegyében...), hanem olyan tökéletesen irracionális vágyaim beteljesítése, mint például szakmai tapasztalatom értelmes használata emberi és emberséges munkakörölmények közepette, minden este otthon lenni (legalábbis villanyoltás és pizsilövés idejére), hétközben is látni a férjemet, utódnemzés valószínűségének növelése, egyéb hobbik. E célból tehát aktualizáltam az önéletrajzom, készíttettem egy szabatos és randa Bewerbungsfoto-t (elkerülendő hogy úgy járjak, mint az egyik biziniszközösségi portálon ahová csakazértis csini képet raktam fel, emiatt viszont elkeseredett szinglik zaklatnak néha szakmainak álcázott ismerkedő dumával), megismerkedtem több n. fejvadásszal - egy kivételével, aki vette a fáradságot hogy személyesen is megismerjen - többnyire telefonosan, voltam három cégnél és reménykedem hogy az, amelyik nekem is tetszett, összejön. A keresési szempontjaim a fentiek mellett még két fontos kritériumot foglaltak magukba: max. 30 km-re legyen és ne kelljen folyton utazgatni. Az hogy a cég kicsi-é avagy globális konszern, mely iparágban termeli a profitot, nekem teljesen mindegy jelenleg, mindegyik fajtának pontosan tudható az előnye és a hátránya (szervezetlen folyamatok - folyosói pletykák - közös ebédek - béna belső kommunikáció - főnök melletted ül versus call-centerként Ázsiából működtetett belső szolgáltató egységek, 16 hierarchiaszint a hangyáktól a felső vezetésig - személytelenség - profi folyamatok). Elgondolkodtató szempontot jelent R. barátnőm felvetése, miszerint csakis olyan céghez mehetek ami valami olyat gyárt, hogy jómagyarmódra ki tudom csempészni a gyárból a termékeket és ő majd árulja az aluljáróban otthon. Azért a múlt héten heccből elmentem egy műanyagipari, továbbfeldolgozásra szánt hájtek polimermicsodát gyártó japán céghez is, de a cucc csak azért lenne kapós a végfogyasztói feketepiacon mert küllemre fehér por, tehát ez felejtős. Cserébe eljutottam egy gigantikus ipari parkba, amely akkora mint szülővárosom mind területre, mind az ott dolgozók lélekszámát tekintve, a kapun belül még 15 percig mentünk autóval az épületig, na legalább ilyet is láttam, de mindennap nem szeretném.

A fejvadászok közül kettő érdemel említést, a többi teljesen korrekt volt de semmi pluszt nem nyújtottak, személyes bánásmódról természetesen szó sincs. Az egyik egy nagyon szimpi kisebb cég ügyvezetője, akivel személyesen találkoztam, jó hangulatban elbeszélgettünk, majdnem elfelejtettem közben néha, hogy ez egy interjú, ami jó jel. Tetszett hogy nem tett fel hülye, óvodás kérdéseket és szakmai témákban is otthonvolt, ugyanis a cég csupa olyan munkatársból áll akik régebben nem hr-esek voltak hanem ugyanazt csinálták kb. amit én most. Ezért aztán meg is értik, hogy miért akarok váltani, és nem beszélnek úgy az utazgatós tanácsadásról mint az egyszeri munkavállaló vágyainak netovábbjáról, anélkül hogy egy napig is kipróbálták volna milyen...viszont lehet hogy azt az időt amit velem töltött, inkább az ügyfeleivel kellett volna töltenie, akik az állásokat hirdetik ugye, ugyanis a jó szándékon kívül tőle még sok nem jött. De hátha, egyszercsak előáll álmaim állásával, amíg mást nem írok alá, mlg van esélye. A másik fickó egy nagy brit állásközvetítő cég alkalmazottja, az a fajta, aki a xing-en és minden lehetséges más csatornán idegesítő és abszolút tolakodó, pimasz módon bombáz ajánlatokkal. (Az ún. szőnyegbomba-taktika azonban az élet több területén bejön, mint gondolnánk, bár igényeseket elriaszt. Munícióigényes is ez a fajta vadászat, de ha ezer lövésből elég, hogy három vadat elejtünk, akkor ferde csövű légpuska is megteszi.) Három mondat után kiderül hogy felszínes, nem ért sokat szakmailag abból amit mesélek a tapasztalatomról, ez például abban nyilvánul meg, hogy olyanokat kérdez, mintha egy 20 éve a szakmában dolgozó péktől megkérdeznénk, látott-e már ugyan kiflit. Viszont pofátlan stílusánál fogva mégis ő az, aki eddig a kegtöbb céghez sikeresen kiközvetített. Vicces mondjuk, hogy az interjúk előtt egy nappal mindig felhív és "tippeket" ad, páldául olyanokat, hogy "legyen önmaga", "csak bátran", "ne mondjon rosszat a jelenlegi cégéről". Mindig visszafogom magam hogy beszóljak-e neki hogy nem most jöttem le a falvédőről, sőt, lehet hogy nagyobb gyakorlati érzékkel és ember- illetve önismerettel rendelkezem mint ő (de csak lehet...), de nem teszem, elvégre hadd örüljön magának hogy milyen szuper fejvadász is ő. Mindennek tetejébe a keresztnevéről mindig az Utolsó cserkész c. film egyik jelenete ugrik be, lehet hogy nem pontosan idézem: "Danger is my middle name." - "Mine is Cornelius, but don't tell anyone".

Megtörtént az is nemrégiben, hogy két fejvadász közvetített ki egyazon céghez....érdekes volt, nemigen tudtam először, én hogyan járjak el korrektül ebben a helyzetben, de aztán úgy döntöttem, vívják meg csatájukat egymással, illetve mivel nem én fizetem őket hanem nyilván az ügyfeleiktől kapják a jutalékot, ezért nem az én feladatom hogy összeugrasszam őket, persze azért én nyílt kártyákkal játszom, hiszen csak nyerhetek. Érdekes bepillantást nyerni azért abba, hogy hogyan is zajlik ez, illetve hogy kevesebb a vad, mint a vadász. Pontosabban, megtudtam, hogy a válság hatására sokkal kevesebb a meghirdetett pozíció (ez nem meglepő, ezt láttam én is), de ami érdekes, hogy ugyanakkor sokkal többen pályáznak. Mégpedig nem azok, akik épp elvesztették az állásukat és emiatt, hanem olyanok mint én akik váltani szeretnének. Azt gondoltam, hogy a biztonságorientált N.országban most akinek állása van az örül és lapít, nem úgy mint én, erre meg kiderül hogy mindenki elégedetlenkedik és ugrál. De hol vannak ezek az emberek? Körülöttem én ezt nem tapasztalom, persze lehet hogy a fél cég állást keres mint én csak nyilván nem mondjuk egymásnak. Kíváncsi vagyok, mikor futok össze kollégával egy állásinterjún....:)