Mindenük közös, csak az anyanyelvük nem

A bejegyzéscím egy az egyben plágium, ennek a cikknek kapcsán jött az ihlet, hogy tényleg, írhatnék erről is, szerintem annak is érdekes téma aki nincs hasonló helyzetben. Legalábbis az elején, sokan kérdezgettek engem hogy nem zavaró-e hogy A. nem magyar. Először is, szerintem minden vegyes páros helyzete más, sokban függ attól hogy melyik országban élnek, mi ehhez képest a közös nyelv, beszélik-e és mennyire jól egymás anyanyelvét, milyen nyitottak stb. Ezért én csak a mi nevünkben tudok nyilatkozni.
Először is, tudni kell rólam hogy gyermekkoromban néhány évet az akkori NDK-ban töltöttem. Ott tanultam meg írni-olvasni, ami azért elég meghatározó (és óriási szerencse). Később továbbfejlesztettem ovis német szókincsemet, és állítom, hogy már igen jól beszéltem a n. nyelvet amikor A.-val megismerkedtünk. A megismerkedés részleteit most hagyjuk, ez külön posztot érdemel
kulcsszavak: lift, mélygarázs, buli , táska, kóma, tetőterasz, krokodil, jegesmedve. Lényeg, hogy mindez Mo-on történt. Ő akkor jött ide, dolgozni, és egy kukkot sem tudott magyarul, sőt, a magyarokról is keveset. Az volt a terve, hogy két évet kibír itt, még ha rossz is lesz (asszem nem lett az, elvégre három évet maradt), mindenesetre abban már nagyban különbözött az ide érkező külföldiek többségétől, hogy megvolt benne az elhatározás, megpróbálja megtanulni ezt a nyelvet. Ő úgy fogalmazott, ez a minimális tisztelet jele az ország iránt, ami otthona lesz néhány évre. Adott volt tehát nálunk, hogy a közös nyelv a német, és Mo-on élünk, ez utóbbi persze kedvezett annak, hogy - mivel engem és a családomat, barátaimat megismerve csak erősödött a késztetés - megtanuljon magyarul. El is kezdett tanulni, tanfolyamon és live úgymond. Van abban valami, hogy egy nyelvet igazán az ágyban úgy lehet megtanulni, ha az adott országban élünk. Sosem zavart engem hogy (főleg az elején) nem az én anyanyelvemen beszélünk. Mindent ki tudtam fejezni, ha nem jutott eszembe egy szó, hát akkor körülírtam. A magyar közmondásokat szó szerint lefordítottam, és vicces módon még akkor is, ha ez úgy nem létezett a németben (de sokszor igen, ami még engem is meglepett), akkor is értette és remekül szórakozott rajtuk. Igazából az én élő, aktív szókincsem is rengeteget fejlődött ezalatt (ja, nem a magyar, hanem a német). Ráadásul olyan volt az egész mint egy folyamatos szellemi kihívás, tréning, játék, stimuláció. Meg kifejezettem élveztem néha, hogy ha a barátnőimmel vagy a családommal telefonáltam magyarul, nem értette miről van szó. Én voltam a titokzatos magyar nő, hehe. Ha olyan társaságba mentünk ahol nem tudtak németül vagy angolul, akkor mindig fordítottam, ez sem volt megerőltető és egyikünk sem érezte sosem kellemetlennek. Angol nyelvű színdarabokra jártunk, feliratos mozikra. Közben, a három Mo-on töltött év alatt szép lassan A. megtanult magyarul annyira, hogy szinte mindent ért és folyékonyan el tudunk beszélgetni. Már el kell bújnom ha egyedül szeretnék magyarul telefonálni.
Kialakult közben egy keveréknyelvünk is, ami részben szóviccekből áll, bizonyos dolgokat ő is mindig magyarul mond nekem, német szó magyar ragozással vagy fordítva stb.
Amikor No-ba költöztünk, ő jobban aggódott amiatt, hogy elfelejthet magyarul mint én, ezért rendszeresen követeli hogy beszélgessünk, különösen attól retteg hogy majd nem érti a gyerekeit (akik tőlem persze következetesen csakis magyar szót fognak hallani, pláne hogy amúgy minden és mindenki német lesz körülöttünk). A keveréknyelvet asszem majd hanyagolni kéne...
Igazából azt gondolom, hogy a másik iránti tisztelet és nyitottság az, ami fontos. Sok az olyan külföldi aki éveket tölt Mo-on, magyar féllel él párkapcsolatban és mégsem beszél semmit magyarul az igen-nem-gulyás alapszókincsen kívül. Mindig az jut erről eszembe, vajon ezeket az embereket tényleg érdekli a másik? Az ő személye, kultúrája, hogy honnan jött, mit miért tesz és gondol? Ennek azért fontos része a nyelv. Én sosem vártam el hogy A. megtanuljon magyarul, de nekem nagyon jól esik hogy ő magától úgy állt hozzá, hogy veszi a fáradságot. Persze, lehet hogy szerencsés is, mert jó a nyelvérzéke, van akik eleve nehezebben tanulnak nyelveket. Egy kétnyelvű kapcsolat a nyelvi humornak is végtelen tárházát biztosítja, sosem unalmas. A. nyelvújító törekvései már szállóigévé váltak nálunk: a kuckuclé (köhögés elleni szirup), vagy a mangalica-férfi (paraszt).
Viszont kétségtelen, hogy több erőfeszítéssel jár egy ilyen kapcsolat, hiszen néha a másik megértése, és a saját magunk megértetése is picit nehezebb mint lenne amúgy, de ez szerintem egyáltalán nem baj, az ellustulás veszélye a kapcsolatban ezzel is tovább csökken. Folyamatosan tanulunk egymástól...és segítünk egymásnak, már ha csak a nyelvi dolgokat nézzük is.

U-Day mínusz 2 hónap

Németül a költözés Umzug. Mi úgy szeptember 15 körül szeretnénk költözni, ezért nevezzük a mostani időpillanatot U-Day mínusz 2 hónapnak.
Ez tehát még csak a kezdet. Mi is várhat ránk?
Tudni kell, hogy N.országban nagyon élénk a lakásbérletek piaca, ami egyrészt annak köszönhető hogy az emberek nagy része bérel és nem tulajdonol (ez pedig a magas ingatlanáraknak és a bérlők erős jogi helyzetének köszönhető), másrészt pedig elég erős a munkahelyváltás miatti mobilitási hajlandóság, tehát teljesen normális hogy az emberek költöznek ide-ode, keresztül-kasul az országban.

Most egy igazán felkapott és jó környékre költözünk, ami azt jelenti, hogy vsz. egy tényleg jó lakásra sok jelentkező lesz és közülük kell méltónak bizonyulnunk a bérleti jog elnyerésére. Az előszűrés sokszor már telefonon megtörténik, az (általában) ügynök hallhatóan szemrebbenés nélkül megkérdezi foglalkozásunk, pontos jövedelmi helyzetünk, nemi betegségeinket szociális alkalmazkodóképességünk mértékét satöbbi. A szociális alkalmazkodóképesség a gyermekek és háziállatok számának szorzatával fordítottan arányos. A dohányzás újabb 10 pont levonás a képzeletbeli pontszámból. Ebből a szempontból tehát (egyelőre) jó esélyekkel indulunk, tiszta szerencse az is, hogy nem hordok fejkendőt és nincs akcentusom.
Tulajdonképpen a fajtatiszta állatokhoz hasonlóan, bevezethenének egy olyan rendszert, hogy "bérlő-kiskönyv" amely tartalmazná az adott személy mint bérlő teljes pedigréjét, úgymint "2004. szeptember elsején a szomszéd gépkocsibeállóhelyéből elfoglalt 5 négyzetcentimétert" és hasonló kihágások.
Csodálkozom is, hogy ebben az országban, ahol a hétvégi telkeken a sövényméret nem haladhatja meg a másfél métert (plusz kb. 500 egyéb szabály amely a növények elhelyezkedését, a vetemény arányát a dísznövényhez stb. regulázza), ez még senkinek sem jutott eszébe. (Jó, persze, az adatvédelmi biztosok korában ez azért még itt sem túl valószínű.)
Sajnos a túlkereslet miatt van az is, hogy itt a bérlőnek kell fizetnie az ügynököt, a jutalék általában a havi bérleti díj 2-2,5-szöröse.
Jó hír viszont, hogy az állásváltoztatás miatt költözés költségei itt teljes mértékben levonhatóak az adóalapból.

Hétvégén megyünk nézni az első néhány lakást. Rutinosabb ismerőseinktől kaptunk néhány tippet:

1. Ha idősebb hölgy a tulajdonos, mondjuk azt hogy patikus/orvos gyermekei vagyunk, és nemsokára megörököljük a papa praxisát. Abszolút megbízhatóságot, biztos egzisztenciát sugalló tény. Hátránya, hogy onnantól a reumagyógyszerének receptjeit ránk bízza. Amennyiben összefutna apáinkkal, tanítsuk be őket néhány jól csengő latin kifejezésre, kezük kérgességét fogjuk a kerti munkára amellyel kompenzálja a gyógyszertárosi munkát.

2. A megbeszélt megtekintési időpontra öltözzünk ki. Nem öltöny-nyakkendő-kiskosztüm, de hanyag eleganciájú ruházat jól látható márkanevekkel előnyös lehet, ápolt frizura, teniszkönyok jó cipő magától értetődő kell legyen. Azért ne keltsünk túl intellektuális benyomást sem, ez riasztólag hathat ("ezek majd túljárnak az eszemen!"). Mosolyogjunk sokat, érdeklődjünk a közelben található golfklubokról.

3. Ha fizetésünk, állásunk nagyanyánk lábmérete után érdeklődnek, felháborodás, és a "mi közöd hozzá?"-attitűd helyett szemrebbenés nélkül, angyali mosollyal közöljünk egy hatalmas összeget és valami (még hihető) magas állást.

4. Mindenképpen hosszú távú szándékainkról biztosítsuk a tulajdonost (ügynököt), előnyös ha félhangosan tervezgetünk a lakásnézés közben, hogy "majd 30 év múlva itt milyen jó lesz, ideteszem a karosszéket" stb. Amúgy a felmondási idő (a bérlő részéről, a bérbeadó ugyanis itt N.országban nem mondhat ám fel csak úgy) 3 hónap és nincsen kötelező bérleti idő.

A költözés és költöztetés technikai részleteiről a következő posztban írok majd, illetve beszámolok az első néhány lakásról.

álláskeresés N. országban - 3. rész

Ismét változások történtek, mert mint tudjuk, az élet csak korlátozottan engedi tervezni magát (szerencsére). Mondjuk ez az ország eléggé inspirál arra, hogy totális kontroll alá vonja az ember az élete minden területét, semmi teret nem engedve spontán örömöknek és véletlen eseményeknek. Tegyük fel hogy a véletlen események bekövetkezése esetén 50-50% arányban oszlanak meg az események előjel szerint, azaz fele jó, fele rossz. Ez a n. emberek számára vállalhatatlan kategóriájú kockázat, inkább történjenek lagymatag és közömbös dolgok, amik azonban tervezhetőek. Folyamatosan igyekszem kivonni magam ez alól:)
Most ott tartok tehát hogy a majdnem fatális burnoutbol szerintem már kifelé jövök, július végéig dolgozom még mint tanácsadó a n. közszféra legnagyobb munkaadójánál, amelynek fő, egyetlen és sikeres terméke a biztonság (mostanában a fő exportpartner Afganisztán, és kicsit kezd megnőni a a termék gyártása során tapasztalható emberi erőforrás veszteség). Utána elutazunk A.-val 3 hétre Svédországba biciklizni kocsikázni meg csak úgy ülni egy tó partján és nézni kifelé a fejünkből és a Hütte-ből . Utána még november végéig papíron van munkám, csak a jó magaviseletem és az iparág titkainak védelme sok túlóra miatt fel vagyok mentve a munkavégzés alól, hát van rosszabb helyzet az életben. Utána meg már nincs (és sajnos a Volvótól is meg kell válnom). Amióta erről a munkaügyi központ is tudomást szerzett, kaptam is egy időpontot már most hogy jelenjek meg egy tanácsadó elbeszélgetésre. Ennek számomra abban az esetben van jelentősége amennyiben nem rögtön decembertől lenne új állásom, és így jogosult lennék munkanélküli segélyre (amely egyáltalán nem ártana a családi kasszának). Hát ez valószínű. Majd beszámolok róla milyen volt, eddig pozitív, mert írtam nekik egy e-mailt hogy nem jó az időpont és kaptam másikat. Addig próbálom leküzdeni a munkaügyi központtal kapcsolatos előítéleteimet és ellenérzésemet...lelki szemeim előtt segélyért sorba állók sora illetve átképzendő kamionsofőrök hada jelenik meg, hát meglátjuk velem mit tudnak kezdeni.
Közben ugyanis egészen más terveim vannak. Vagyis hogy még egyáltalán nincsenek terveim. Lehet hogy ez nálam egy előrehozott (?) midlife crisis (bár leginkább semmi ertelme felcímkézni). Szóval, minden valoszínűség szerint, egyetemi tanulmányaim alapján elérkeztem a Maslow-piramis legtetejére (vo: önmegvalósítás), és mivel arra rájöttem hogy ez nem az eddigi munkám és az ezen a pályán fellelhető perspektívák egyike sem az, ezért mást kell keresnem. Már megpendítettem a 2. részben is, hogy kereső fázisban vagyok, és ez még mindig így van.
Eszem ágában sincs decembertől újra beszállni a mókuskerékbe, de ez nem azt jelenti hogy tétlen leszek. Az már kezd körvonalazódni hogy mivel nem értek a kenyérsütéshez ezért pékként nemigen fogok állást kapni, elkerülhetetlen valamiféle tovább-, át- vagy kiképzés.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy A., aki karrierügyileg éppen teljesen más szakaszban van mint én, azaz ő nagyon is tudja mit akar (szerencsére, mivel egy háztartásban két útkeresőt egyidejűleg nem engedhetünk meg magunknak), ennek érdekében éppen pályázik, és mivel szabad kezet kapott tőlem földrajzilag, ezért fogalmam sincs hogy októbertől hol leszünk (legkorábban szeptember végén tudja ehagyni a jelenlegi munkahelyét), ami kicsit megnehezíti az én tervezésemet, de ezt jelnek veszem arra hogy még ne is tervezzek. Update: közben, örömteli eseményképpen eldőlt hogy Stuttgartba költözünk. Én ennek örülök, ott vannak barátaink is, és csak 200 km délre. Remélem a klíma is jobb lesz kicsit:) A. szerint nekem ez az első lépés vissza Mo-ra, hiszen Svábföldre megyünk. Hamarosan tehát posztolok a lakáskeresésről, amit most kezdünk. Ez itt egy külön esemény és valóban érdekes, mivel nagyon élénk a lakásbérleti piac keresleti oldala (sajnos), ezért aztán számos vicces szituáció várható.

Hamburg, a hanzaváros

Három napra Hamburgba vetett minket a sors, N.ország Berlin utáni második legcoolabb (állítólag) városa tőlunk kb. 500 km-re van. Már annyi mindent hallottunk róla, de még egyikünk sem járt ott. Tudni kell, hogy Niedersachsen tartomány és persze Hamburg lakóinak nagy része szerint Kölntől délre már Bajorország kezdődik és az emberek nem tudnak rendesen németül beszelni. Tény, hogy állítólag Hannoverben és Hamburgban beszelik a legtisztábban ezt a szép nyelvet, azaz az ún. Hochdeutsch-ot. Emiatt sokan beképzeltnek tartják őket, ők magukat viszont nyitottnak és közvetlennek, valamint világfiaknak.
Nagy élmény volt. Szeretném kiemelni a legjobb és a leggázosabb élményünket, hogy meglegyen a kontraszt.
Best: hajókirándulás az Elba-torkolatban elhelyezkedő gigantikus méretű kikötőben. Ide áramlik az ázsiai áruk nagy része, óriási, többezer kamionnyi konténerrel megrakodott teherhajókon. Az egyik amit láttunk, csak széltében 60 méteres volt. Csupán 12 fős legénységgel hajózik, akik nyilván alig látják egymást az úton, a hatalmas hajó olyan lehet mint egy szellemváros. Nem véletlen hogy jól felszerelt kalózok kedvelt célpontjai, akik a rakomány óriási értéke miatt váltságdíjra utaznak. Az egyik szárazdokkban éppen Abramovics egyik új óriási luxushajóját építik, körbe volt függönyözve hogy ne láthassa senki. A Queen Mary óceánjáró is rendszeresen behajózik ide. Az Elba partján pedig megcsodálhattuk a nemtegnap meggazdagodott polgárok luxusvilláit, melyhez képest a Rózsadomb = mucsa.

Worst: Hamburg hírhedt vigalmi negyedében, a Reeperbahn-on délután hat órakor fényes nappal az egyik hivatásos, miközben elsétáltunk a megélhetését biztosítandó, vörös lámpával megvilágított ház előtt, hirtelen kivágta az ablakot és megpróbált leönteni vízzel (legalábbis valami átlátszó folyadék volt az üvegben) miközben éktelenül ordított, hogy tűnjek el onnan. A német Schlampe jelzővel illetett, amelynek jelentése kurva "ledér erkölcsű nő". Rögtön beugrott hogy melyik mondást javasoljam feldolgozni A.-nak a magyar blogjába: "bagoly mondja verébnek hogy nagyfejű". Máig sem tudjuk mi válthatta ki hirtelen dühét, hiszen nem bántottam, csak néztem, és hát gondolom azért átlátszó az üveg ami mögött ül, hogy látható legyen (vö. kirakat). A. szerint persze azért történt mert megirigyelte őt tőlem hirtelen. Van is mire irigynek lennie mondjuk konkrétan ugyanis sokkal jobb az egy pasira eső legombolt pénz arányom, mert A. egy cukor.
Amúgy ez a helyzet annyira nem volt vicces ott helyben, A. is megszeppent, kicsit benne volt a szituban hogy na, most előrontanak a csaj védelmezői és elkergetnek minket, fussunk de nagyon gyorsan. Így aztán sietősen távolodtunk, onnantól nem nagyon mertünk se jobbra, se balra nézni és inkább biztonságosabb vizekre eveztünk, szó szerint, ugyanis a Speicherstadt felé vettük az irányt. Ez Hamburg Velencéje, azaz az Elba által körülfolyt háztömbök, apálykor hajózható utcákkal, rengeteg gyalogos híddal összekötve.

Egyéb élmények: ettünk finom halakat, aludtunk olcsó szállodában, sétálgattunk a belvárosban. Sajnos Hamburg nagy része is, mint N.ország legtöbb nagyobb városa, a gonosz angolok és amerikai szövetségeseik fejlett légihaditechnikájának köszönhetően a 20. század derekán a földdel vált egyenlővé, így aztán az igazán régi épületek, műemlékek, templomok nem tengenek túl, de van bőven szép látnivaló. Sok épületet úgy építettek újjá, hogy szinte megegyezik az eredetivel, és majdnem réginek is néz ki.

spanyol kitérő

Feléledtem kicsit poraimból, és hogy ne legyen uncsi, most egy másik ny-európai országot veszek górcső alá. A. Spanyolországban, azon belül a déli Andalúziában, Granada városában töltött fél évének szerencsére vége, de azért próbáltunk a külön töltött időt kompenzálandó, kellőképpen profitálni a dologból. Minden héten 4 napot töltött ott, és mivel nincsen közvetlen repülőjárat Frankfurtből, az átszállás miatt egy irányba úgy 7-8 órás az út. Neki olyan szerencsés természete van, hogy mindenhol jól tudja magát érezni a világban, ezért egészen jól viselte ezt az időszakot, eközben barátokra is lelt és picit megtanult spanyolul. Kétszer meg is látogattam, 1-1 hosszú hétvégére, először decemberben, másodjára pedig április elején. Teljesen szubjektív tapasztalataim leírása következik, fontossági sorrendben:

Granada, mint shoppingparadicsom: kedvenc fehérneműmárkáim, amelyek N.országban felháborító módon és a kapitalizmus és a szabad áruforgalom szabályainak ellentmondva egyszerűen nincsenek, itt megtalálhatóak voltak, már ezért megérte odamenni. Amúgy pedig rengeteg apró üzlet van, egyedi tárgyakkal. Árban minden kategória van, de fantasztikus dolgokat lehet venni teljesen átlagos áron. Több olyan üzlet is volt, ahol cipő plusz hozzávaló táska párosításokat lehetett kapni, azóta is nagy fájdalmam, hogy ezt végül kihagytam, egy türkizkék kígyóbőr-mintásra fájt a fogam, és nem mertem aztán rábízni A.-ra hogy egyedül vegye meg. De kiderült hogy alábecsültem, mert az utolsó héten hozott nekem egy pólót meg egy ruhát, amik egyszerűen hihetetlen jól néznek ki és tökéletesen eltalálta a méretem is. Bár kerülni szoktam a márkanevek említését (nem tudom miért, hiszen nem tilos a jót ingyen reklámozni:) most kivételt kell tennem, a spanyol Desigual

márka darabjairól van szó. Kép a ruháról fent, a modell nem én vagyok, bár szerintem rajtam se állnak rosszul a cuccok. Szerencsére nem kifejezettem munkahelyi viselet, hacsak nem állatkereskedésben dolgozik valaki és a kanárik közé kíván rejtőzni, ez főleg a pólóra érvényes ami nagyonszínes.

Granada, mint koncerthelyszín: véletlenül pont akkorra esett az áprilisi látogatásom, amikor a svéd Mando Diao és a skót Franz Ferdinand (meg egy Kissogram nevű, noname zenekar) is arra jártak, és találkoztunk is velük, ők egy színpadon zenéltek mi pedig lent őrjöngtünk. Utóbbiakat most láttam negyedszerre élőben (szeretem, na, amúgy a Volt Fesztiválon lesznek idén Mo-on), a bikaviadal-aréna mint helyszín érdekes volt, a parkolást a helyi maffia felügyelte.

Granada mint a tapas fellegvára: szinte minden bárban adnak a rendelt ital mellé egy adag tapast (így nevezik a kis, sós ételadagokat, ami gyakorlatilag bármi lehet, pár szem olajbogyó vagy akár polipsaláta), felár nélkül. Ha több italt rendelsz, mindig különbözőeket hoznak. Így gyakorlatilag jól is lehet lakni 3-4 sör (víz, üdítő...) árából. Ezek színvonala nagyon eltérő, volt iszonyú finom saláta, de "egyszerű" sonkás szendvics is.

Granada mint látványosság: már a természeti kulissza fantasztikus, az ősztől tavaszig hóval borított Sierra Nevada hegység láncolata húzodik a város mögött. Vicces volt amikor 25 fokban síruhás emberek vártak a buszra, amely 40 perc alatt a sípályákhoz viszi őket a városból. A tenger kicsit messzebb van, kb. egy órányira autóval, de ez sem vészes. Amikor nem autópályán mentünk hanem a hegyekben tekergő szerpentinen, fantasztikus hegyek és völgyek, eldugott villák, kis, fehérre meszelt házas falvak (és olajfák amerre a szem ellát) váltakoznak, hányingerem igazán nem a látvány miatt volt. Maga Granada óvárosa fantasztikus hangulatot áraszt, az egyik dombon helyezkedik el az Alhambra, ami az egyik leggyönyörűbb épület- és kertegyüttes a világon, a mór építészet gyöngyszeme. Azért az utána ott magukat befészkelő keresztény uralkodók is őrizték a hely szellemét. A vele szemben elhelyezkedő dombon pedig az Albaicín-negyed található girbegurba utcácskáival, fehér házaival, és a hírhedt, nem közbiztonságáról híres cigánynegyeddel, amely egyúttal számos flamenco-bár otthona. A város nekem kicsit már Afrika kapuja, rengeteg a mór műemlék és észak-afrikai beütés minden fronton, manapság az illegális bevándorlók, árusok és dílerek tömkelegének kedvelt tartózkodási helye.

a szezont a fazonnal

A környékünkön rengeteg a spárga- és eperföld, és ezeknek a szezonja is nagyjából egyszerre van (nevük németül Spargel és Erdbeer). Az egész környék tele van az Európa-Parlamentbe száműzni kívánt politikusok képeivel Lipp gazda messziről sárgán világító standjaival, ahol 5 féle spárga és egyféle eper kapható, a hét minden napján, minden mennyiségben. Mivel az egyik stand tőlünk 300 méterre helyezkedik el, egy pár hete és valószínűleg már a szezon végéig (még szűk egy hónap), ezek a primőrök képezik étkezésünk alapját, A.-val szinte minden nap meg tudjuk enni, ráadásul egészégesek (helyi, szezonális termékek tele vitaminnal) és a helyi gazdát támogatjuk vele, tehát triplán jó érzéssel vándorolhatnak a gyomrunkba. Nagyon változatosan lehet elkészíteni mindkettőt (bár az epret én legszívesebben minden nélkül egyszerűen befalom, a spárga viszont sajnos nyersen nem ehető, sütve-főzve viszont olvasztott vajjal, hollandi mártással, vagy pitében, netán csőben sütve....stb.), de most a kedvencemet osztom meg, ami egyesíti a kis piros bogyót a hosszúkás, aromás szárral és mellesleg igazi vizuális élmény is. Ez a recept sült húsokhoz köretként, előételnek, de könnyű nyári vacsoraként önmagában is működhet:

Spárga-eper-rukola saláta

Hozzávalók, 2 személyre:
750 g spárga (fehér és zöld vegyesen is lehet)
só, cukor, vaj (utóbbi csak ha sütjük, lásd lejjebb)
250 g eper
50 g barna cukor
50 ml fehér balzsamecet (a hagyományos fekete is jó, ízben nem nagy eltérés, csak szebb a fehérrel)
1 ek jó minőségű salátaolaj, pl. olíva
só, bors
100 g rukola
2 ek fenyőmag
egy csokor friss bazsalikom (amely az eper szeretője)

Elkészítés:
Eltávolítjuk a spárga fás részeit és meghámozzuk (a zöldet nem kell), 3-4 centis darabokra vágjuk.
Ezután kétféle elkészítési mód közül választhatunk: vagy megfőzzük bő sós-cukros vízben (a fehéret 15 percig, a zöldet 10 percig), vagy megsütjük, szerintem úgy sokkal finomabb lesz. Ehhez tepsibe vagy nagyobb jénai tálba tesszük a spárgát, olvasztott vajat, sót és egy-két evőkanál cukrot teszünk rá, 200 fokos sütőben kb. fél óra alatt puhul meg.
Az epreket félbe- vagy negyedbe vágjuk.
Az öntethez a cukrot karamellizáljuk, majd felöntjük fél deci forró vízzel és a szintén forró ecettel. Felfőzzük és 5-7 percig kis tűzön forraljuk.
Végül lehúzzuk a tűzről, sóval, borssal fűszerezzük, és elkeverjük az olajjal.

A spárgát az eperrel és a rukolával elrendezük tálakon (vagy egy nagy salátástálban összekeverjük). Az öntetet eloszlatjuk rajta, és belekeverjük az apróra tépkedett bazsalikomot. 30 percig állni hagyjuk.
Tálalás előtt pirított fenyőmagot szórunk a tetejére, friss borsot őrlünk rá.
Lehet variálni úgy is, hogy kevesebb spárga, több a rukola (vagy akár más salátakeverék), akkor kicsit könnyebb lesz, inkább köretnek való. Ha viszont az eper arányát növeljük a spárgáéval szemben, az öntetben pedig a cukor több, az ecet kevesebb, akkor inkább desszert irányba tolódik a dolog.
A recept forrása: http://www.chefkoch.de/, de változtattam néhány dolgon.

burnout and blackout

Megvan-e az nektek is, hogy amikor már minden eldőlt, elrendeződött és már csak ki kell várni a végét, akkor a legnehezebb? Addig valahogy tartja magát az ember, pedig nagy volt a nyomás (vagy talán éppen azért, az adrenalin dolgozik a vérben?). Amikor a futó már látja, hogy biztosan beér a célba és nem veheti el tőle senki a helyezését, na szerintem azt a pár lépést a legnehezebb megtenni. Az egyetem után az első munkahelyemre többek között azért vettek fel, mert a pszichológiai teszt szerint (amely során állatos képek kapcsán kellett választ adni különböző kérdésekre, nagyon nehéz volt kitalálni hogy mondjuk nem a görényt vagy a lajhárt kell választani annál, hogy melyik állat lennék szívesen) erősen átlagon felüli a stressztűrő képességem. Akkor még büszke voltam erre. Csakhogy sajnos ez egyáltalán nem azt jelenti hogy rám kevésbé hat a stressz. Magasabban van a küszöb, és akkor veszem észre hogy baj van ha már tényleg nem bírom. Akinek például a fájdalomküszöbe magasabb, vagy netán nincs is fájdalomérzete, az is hasonlóan veszélyes: később érzi meg a bajt. Ki merem jelenteni hogy én vagyok az egyik legkevésbé hisztis nőszemély a világon. És ez a bizonyos küszöb tényleg nagyon magasan van nálam. Amikor az átlagember (nem csak nők) kábé a sírógörcs határán jár, én akkor szoktam összedörzsölni a tenyerem, feltűrni az ingujjam (csak a kép kedvéért), elfog egy bizonyos megszállottság, hogy "na, akkor oldjuk meg!". És megoldottam, szinte mindig. Például ilyesmiket: megtaláltam az eldugott katonai objektumot ahol jelenésem volt egy egyhetes tanfolyam megtartására 12 n. katonatisztnek, ötszáz kilométer levezetése után, zuhogó esőben, 38 fokos lázzal, és megtartottam a tanfolyamot, közben az egyik résztvevő számára egy amatőr pszichoterápiát is rögtönöztem, miután a megtanulandó újdonsággal szemben érzett frusztrációját és önértékelési zavarait próbálta ellenem intézett támadásban levezetni.
Vagy: éjjel kettőkör az egyik balkáni főváros repterén mínusz 10 fokban testemmel védelmezve a hiéna taxisoktól bőröndömet, elértem hogy eljussak szállásomra, sőt számlát is kapjak a fuvarról. Vagy: a reptéri rendszerek számtalan módon való kitrükközése hogy mégis eljussak a célvárosba, ha saját vagy más hibájából ugyan, de: nem volt érvényes jegyem, nem volt igazolványom, nem volt sem pénz sem kártya nálam, valamely reptér kiszolgáló személyzetének egy csoportja (az egyik német szervezet neve UFO) sztrájkol, et cetera. Ezeket most ne részletezzük, többszáz repülőút során bizony ezek mindegyike előfordult már. Vagy: egy héten belül új lakást találni otthonomtól 1100 kilométerre. Vagy: egy 12 órás, átlagosnak tekinthető, x ország védelmi minisztériumában eltöltött munkanap mellett, melynek során többek között kétórás előadást tartok a rencerről egyszáztizennégy alezredesnek, menedzselem a bp-i lakásunk kiadását, nem felejtem el a családi ünnepeket és beadok három javaslatot a főnökhöz amelyek bizonyosan nem engem tesznek gazdaggá. Vagy: nem jelentem fel x-et súlyos munkahelyi mobbing miatt melyet hónapokon át viselek el (egyáltalán nem némán, mártírként, sőt), pedig megnyerném (jó dolog a jogvédelmi biztosítás), mert elvből nem taposok el gerinc nélküli csúszómászókat, ragacsos lesz tőle a cipőm talpa. Vagy: egy hibásan beállított modem és jómagam koprodukciójában létrejött többmilliós internetszámla esetén elintézni hogy ne nekem kelljen kifizetni, holott. Vagy: két éves házasság alatt több napot tölteni külön mint együtt és ennek ellenére nem tönkretenni, sőt.
Azért voltak nyugisabb napok, hetek, órák, évek....(ezek nélkül még egy atomcsirke is kukorékolni kezdett volna).

Mindenki annyi terhet hordoz amennyit bír, és tisztában vagyok azzal is, hogy ezek többsége a saját tudatos döntéseim következménye, enyém a felelősség. Nem panasz ez hát, én választottam, rinyálni nem ér, sőt semmiért nem adnám ezeket a tapasztalatokat. Csak tudni kell abbahagyni, idejében. A kiégés fázisai: 1. idealizmus: túlzott lelkesedés, fokozott teljesítmény 2. realisztikus szakasz, amikor a lelkesedés alábbhagy 3. kiábrándulás, amikor a munka már nem jelent örömet 4. frusztráció 5. apátia: az illető már a magánéletben sem örül semminek. Jelenleg stabil 4-es szinten vagyok, de nem kéne eljutni az 5-ösre.
Persze, már döntöttem, ennyi volt, meg is van a vége: július.

De aztán, miközben azt hiszem hogy már minden a legnagyobb rendben, egyszercsak elsötétül egy monitor, majd néhány óra múlva egy kórházi ágyon találom magam egy másik (szerencsére nem sötét) monitoron lógva, és végigpereg egy film aminek kiragadtam néhány képkockáját fent. (Régóta tervezem hogy lerántom a leplet a n. egészségügyről, mert az sem tökéletes, csakhogy a kisvárosi kórházban eltöltött időre semmi, de semmi panaszom nem lehet sem orvosi színvonal, sem tisztaság, sem emberség, sem semmi tekintetében úgyhogy befogom a pofám - na jó, egyvalami: a vénámat csak harmadszorra sikerült megtalálni és ezért szétszurkáltak de ez igazán nem az ő hibájuk, meg elnézést is kértek érte. Biztos hogy nem mindenkinek ilyen jók a tapasztalatai, de lehet hogy engem aznap ezzel már nem akart terhelni a sors, vagy mi.)

Az előző döntő változtatáshoz az életemben egy autóbaleset kellett (bár az a változás nem a munkával volt kapcsolatos), most pedig....ijesztő hogy akkor jön a sokkoló esemény amikor pedig már döntöttem hogy kiszállok.

Most van min gondolkodnom, mindenesetre rájöttem arra is hogy azért még képes voltam a 4-es szintnél behúzni a vészféket, ez kicsit vigasztal, meg az is hogy ezután csak jobb lehet. Különben is, azon kapom magam hogy tervezgetek...olyan vagyok mint a GPS-em, ha netán letérek a tervezett útvonalról, azonnal újraszámolok a célig.